A legutóbbi néhány évtized során döntően átalakult az ősi amerikai civilizációk gazdaságáról, társadalmáról, vallásáról alkotott kép. E könyv alapötlete éppen ezen alapul. Egy-egy kiemelkedő jelentőségű, ugyanakkor izgalmas felfedezésen keresztül, egyszersmind a legutóbbi kutatási eredmények fényében bemutatni az amerikai kontinens legfontosabb ősi civilizációit. Célom azt volt, hogy az általam legjellemzőbbnek, legizgalmasabbnak gondolt vonások segítségével egyfajta portréját kíséreljem meg felvázolni a választott kultúráknak. Tovább
1519. április 21-én Hernán Cortés vezetésével 450 spanyol katona lépett partra a Mexikói-öböl partvidéki Veracruzban azzal a céllal, hogy megdöntse az amerikai kontinens egyik leghatalmasabb államát, az Azték Birodalmat. Elkeseredett harcokat követően szeptember 18-án elfoglalták az aztékoknak soha be nem hódoló Tlaxcalát, aminek köszönhetően igen erős katonai és logisztikai támogatáshoz jutottak a Tenochtitlán felé vezető úton, miközben az azték uralkodónak a meghódított népek általános lázadásának rémképével kellett szembenéznie.
Ilyen előzményeket követően fogadta II. Moctezuma azték uralkodó Cortést a birodalmi főváros, Tenochtitlán főkapujánál, majd helyezte el apja palotájában. Ahhoz is hozzájárult, hogy az idegenek meglátogassák a legfontosabb azték kultuszhelyet, a Templo Mayort, amelynek tetején Cortés keresztet akart állítani, és szentélyt emelni Szűz Mária szobra számára, amit Moctezuma és papjai dühödten utasítottak vissza. Néhány nappal később Cortés saját palotájában ejtette foglyul az azték uralkodót, ami nem csak azt tette lehetővé, hogy minden számára értékes kincsre rátegye a kezét, hanem azt is, követelje az azték papoktól, hogy a Templo Mayor tetejéről távolítsák el idoljaikat, megtisztítva azt egy keresztény kápolna számára.
Miután Moctezuma beleegyezését is elnyerték, egy Szűz Mária- és egy Szent Kristóf-szobrot helyeztek a piramis tetejére. Ekkor az azték papok eltávolították Huitzilopochtli, Tlaloc és más istenek szobrait, hogy elrejtsék azokat a spanyolok elől. Az aztékok ugyan hozzá voltak ahhoz szokva, hogy új isteneket fogadjanak be panteonjukba, de a keresztények kizárólagos igényei elfogadhatatlanok voltak számukra, s ami még rosszabb, világuk lerombolásával fenyegettek.
A tenochtitláni szentélykörzet. A Templo Mayor tetején balra Tlaloc, jobbra Huitzilopochtli szentélye (Bernardino de Sahagún krónikájából)
1520 áprilisában Cortés vállalkozása súlyos veszélybe került, amikor a kubai kormányzó csapatokat küldött a vele szembeszegülő spanyol megbüntetésére. A támadás visszaverése érdekében Cortés kénytelen volt 250 katonájával a Mexikói-öbölhöz vonulni, és egyik alvezérére, Pedro de Alvaradóra bízni tenochtitláni pozíciójának biztosítását, éppen akkor, amikor a Templo Mayornál sor került az aztékok törzsi istene, Huitzilopochtli éves ünnepére. Ennek részét képezte harcosok felvonulása is, amit Alvarado ellenük irányuló támadás előkészítésének értelmezett. Május 16-án, miután lezárták a templom udvarára vezető bejáratokat, indián szövetségeseikkel együtt a szertartásban résztvevő táncosokra és a közönségre támadtak. A meglepetésszerű támadás során több ezer aztékot mészároltak le, köztük előkelő harcosokat, majd saját szállásukon a szomszédos nagyváros, Texcoco királyát és sok Moctezuma közvetlen környezetéhez tartozó előkelőt is.
Pedro de Alvarado mészárlása (Durán-kódex)
Alvarado akciója beláthatatlan következményekkel járt nemcsak a spanyolokra, de az aztékokra nézve is. A szertartás kudarca, amelyen Moctezumának is meg kellett volna jelennie, hogy rituális formában megerősítse Huitzilopochtlihoz fűződő kapcsolatát, kozmikus összeomlással fenyegetett. Uralkodójuk tehetetlenségét látva az aztékok felkelést robbantottak ki, aminek sem a tengerpartról 1400 spanyollal és 2000 tlaxcalai indiánnal győztesen visszatérő Cortés, sem a kezükben lévő Moctezuma nem volt képes gátat vetni. Az apja palotájának tetejéről népéhez szóló uralkodót saját alattvalói kövezték meg. Három nappal később, tisztázatlan körülmények között meghalt, a spanyolok pedig az aztékok támadásai közepette menekültek el a városból, nem csupán mintegy 600 halott társukat, hanem az egyik fekete teherhordó által behurcolt himlőt is maguk után hagyva. Csaknem egy évvel később, 1521 májusának végén tértek vissza, és több mint két hónapos ostromot követően, pontosan 500 évvel ezelőtt, augusztus 13-án foglalták el a himlő és az éhínség által megtizedelt várost. Az utolsó azték uralkodót, Moctezuma unokaöccsét, Cuauhtémocot menekülés közben kenujában ejtették foglyul, s ezzel az Azték Birodalom örökre elbukott. Elfoglalt fővárosukat a spanyolok a földdel tették egyenlővé, a meghódított indiánokat megfosztották a kultúrájuktól és keresztényre hitbe kényszerítették, a hódítók által behurcolt fertőző betegségek következtében a több milliós Közép-Mexikó lakosságának 90%-a elpusztult.
Az Inka Birodalom hajdani központja, Cusco az a ma is létező, prehispán gyökerű város, amely a legtöbbet mutat meg egykori önmagából. A város szerkezete híven őrzi az indián múltat (1. ábra), számos inka épület, fal élte túl az évszázadokat, és a legutóbbi évtizedek feltárásai és helyreállításai további részeket tesznek ismét megcsodálhatóvá.
1. ábra Cuzco főtere, háttérben a hajdani Naptemplom. Pucamarka a főtér és a Naptemplom között terült el. A vörös cseréptetők az egykori inka város magját jelzik
Az inka falak tehát erősebbnek bizonyultak a spanyolok pusztító dühénél, noha ők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ne így legyen. Az első lépést a város kifosztása jelentette közvetlenül azt követően, hogy 1533 novemberében hatalmukba kerítették. A hódítás során életüket kockáztató spanyolok meghatározott kvóta szerint részesültek a zsákmányból, mindenek előtt a kultikus épületek és uralkodói paloták falait borító arany- és ezüstlemezekből, szobrokból. De a beolvasztás sorsára jutottak a Naptemplom (Qorikancha, 2. ábra) kertjének ugyancsak aranyból és ezüstből készült állat- és növényfigurái is, és kifosztották az állami raktárakat is.
2. ábra A Naptemplom maradványai a ráépített domonkos templommal
A város kirablását épületeinek birtokba vétele követte. A legfinomabb kőművestechnikával körülfalazott magánpalotákat és állami épületegyütteseket a város első 87 spanyol lakója, mindenek előtt a Pizarro fivérek és alvezéreik között osztották fel. Új tulajdonosaik természetesen az európai ízlésnek megfelelően alakították át az egyszintes, különálló épületekből álló együtteseket. Ajtókat, ablakokat nyitottak, emeletet húztak rájuk, bevakolták, átfestették a falakat.
A legnagyobb változást azonban a városi tanácsnak az határozata okozta, ami arról rendelkezett, hogy az inka épületeket az építkezésekhez nyersanyagot biztosító kőfejtőként használják, ami számos, különösen főtér körüli épület teljes megsemmisüléséhez vezetett.
Mindez oda vezetett, hogy mire a 19–20. század fordulójára feltámadt az érdeklődés a város inka múltja iránt, annak legtöbb része kutathatatlanná vált, részben az épületek pusztulása, részben későbbi épületekkel való fedettsége, részben különböző célokra történő hasznosítása, illetve magántulajdona miatt.
3. ábra Pucamarka elhelyezkedése Cuzcón belül, az épületegyüttes belső szerkezete, feketével kiemelve a máig fennmaradt kerítőfala. A Huacaypata névvel jelölt terület ma a város főtere
Ez történt a főtér és a Naptemplom közötti Pucamarka (Vörös negyed) esetében is (3. ábra). A több koloniális szerző által is említett, finoman faragott kváderkövekből rakott fallal övezett épületegyüttes Tupac Inca Yupanqui palotája volt (4. ábra), közepén egy nagy udvarral, amely a mennydörgést szimbolizáló Chucuylla idoljának is adott otthont. Fontosságát egyértelműen jelzik a krónikások szerint neki ajánlott áldozatok: fiatal fiúk, lámák, az ecuadori meleg tengervízből származó Spondylus kagylók, kokalevél, kukoricasör.
4. ábra Inka kerítőfal részlete a helyreállított Pucamarkában
Az 1534-es spanyol telekkiosztáskor az épületegyüttest Pedro del Barco városi tanácsos kapta meg, akitől özvegye, Huayna Capac inka egyik leszármazottja, Catalina Urco hercegnő örökölte. A 17. század elején az eredeti hatalmas területet felosztották, és több előkelő család lakóhelye lett. A Cuzcót sújtó 1950-es földrengés során az inka falak kivételével ez az épületegyüttes is súlyos károkat szenvedett, az 1970–1980-as években szegény családok foglalták el, majd az erősen leromlott állapotú épületeket (5. ábra) tulajdonosai le akarták bontani, hogy a helyén szállodát építsenek. Ilyen előzményeket követően vásárolta meg 1993-ban a kulturális mecenatúrájáról ismert perui Wiese Bank. E sorok írója csaknem három évtizeddel ezelőtt szemtanúja volt annak, ahogy a bank idős tulajdonosa személyesen látogatta meg az egyik, bank által támogatott ásatást a perui partvidéken, hogy a helyszínen ismerhesse meg a feltárás eredményeit.
5. ábra Az épületegyüttes belső udvara a 20. században
Az elkövetkező három év során a bank koloniális formájában állította helyre Pucamarka épületegyüttesét, egyúttal feltárva minden olyan részletet, ami az inka korszakból azonosítható volt. Ennek során került napvilágra egy olyan áldozati együttes, melyet a mennydörgés, Chucuylla idoljának szenteltek.
6. ábra Áldozati gödör feltárás közben inka edényekkel
A kerek áldozati gödörben (6. ábra) elhelyezett 11 pompás inka edény fölötti faszenes hamurétegből állatcsontok, tengeri kagylók, szőttesdarabok kerültek napvilágra, igazolva a koloniális szerzők azon állítását, hogy az inkák égetés útján juttatták el áldozataikat az isteneknek. A helyreállítás során az eredeti helyiség padlójába építve megőrizték az áldozati gödröt, a benne talált leleteket pedig helyben berendezett állandó kiállítás keretében mutatják be (7. ábra).
7. ábra Helyben kiállított tányér az áldozati gödörből
A többi helyiség részben időszaki kiállításoknak ad otthont, részben bankfiókként szolgál, kitűnő példát szolgáltatva arra, hogy egy profitorientált vállalkozás miképpen tud tevékenységébe illeszteni egy maga által vállalt kulturális küldetést (8. ábra).
8. ábra Pucamarka belső udvara ma. A koloniális szökőkút helyén volt az inka kori rituális forrás
Menjen csak arra, egészen a faluig, ott meg fogja találni.
Biztos? Van ott tényleg piramis?
Si, señor, seguro, persze, biztos lehet benne.
De mégis, mennyire van innen?
Aqui cerquita, itt van a közelben.
Az idézett beszélgetés vagy negyedszázaddal ezelőtt, egy isten háta mögötti mexikói falu közelében hangzott el. Az eltelt évek során ősi települések maradványai után kutató régészként számtalan hasonló beszélgetést folytattam utamba kerülő helyiekkel. Ezek általában mindig hasonlóan játszódtak le: előbb tisztáznom kellett, hogy fehér idegenként mit keresek a földjükön, aztán valahogy elmagyarázni, mi értelme annak, amit csinálok. Az esetek legtöbbjében ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Földön szétszóródott kövek, cserepek, csontok történelmi jelentőségét csaknem írástudatlan embereknek elmagyarázni nem sok sikerrel kecsegtetett. Ezért próbálkoztam azzal, hogy piramisok után érdeklődöm. Azokat mindenki ismeri, ugyanakkor Mexikó marhalegelőkkel szabdalt, sűrű erdőkkel borított trópusi vidékein, mint amilyen az idézett beszélgetés helyszínéül szolgáló Mexikói-öböl partvidéke, alig-alig lehet ősi települést azonosítani, ha az nem rendelkezik föld felszíne fölé emelkedő maradványokkal. Érdeklődésemnek ezen túlmenően volt még egy speciális, kizárólag Mexikóra és a környező országokra jellemző oka: ott egyáltalán nem különleges dolog ismeretlen piramisra bukkanni.
Ott ugyanis az állandó falusi települések megszületésétől, azaz az i. e. II. évezredtől szokásban volt, hogy az épületeket kőalapzatra helyezték. Ez egy falusi ház estében néhány kősort jelentett, és jelent mind a mai napig, míg az olyan nagyvárosok esetében, mint Teotihuacán, a maja Tikal vagy az azték Tenochtitlán akár 60 méteres magasságot is elérő piramisokat. Ezek szolgáltak az uralkodói paloták és a templomok alépítményeiként.
Indián fazekasasszony a háza előtt. Mellette jól látható a kőtalapzat, melyen a nádkunyhója áll (El Arenal, Veracruz, Mexikó, 1991, a szerző felvétele)
Emiatt tudakozódtam piramisok után az út mentén buszra váró fiútól. Válaszából persze távolról sem következett az, hogy igazat is mond. Annyiszor hallottam már hasonlót, majd kerestem a helyet minden eredmény nélkül, hiába. Nem is szólva az aqui, cerquita biztatásról. A többnyire gyalog közlekedő indiánok számára minden, ami aznap bejárható távolságra esett, itt, a közelben volt. Az ilyen távolságmeghatározást aztán több órányi gyaloglás követte. Így hát igencsak tamáskodva hallgattam a fiút. Ám ő nem tágított. Olyan pontosan írta körül a helyet, hogy úgy döntöttem, utánajárok.
A kérdés csupán az volt, hogy jutok oda. A beszélgetés helyétől mindössze egy gyalogösvény vezetett a megjelölt irányba. Jobb híján ezen indultam el – autóval. Az erős padlólemezzel ellátott bogárhátú Volkswagen egészen az első patakmederig bírta. Ott aztán fennakadt a medret kitöltő hordalékköveken. Se előre, se hátra. A kipufogótól fölmelegedett kövek a hiábavaló próbálkozásoktól már tűzforróak voltak. Mindhiába, az autó meg sem mozdult. Ekkor bukkant fel az első lovas. Ám hiába kötöttük a lovat az autó elé, a plusz egy lóerő is kevésnek bizonyult. Aztán a következő is. Végül a két ló segítségével hátramenetben sikerült kiszabadítani az autót… Onnan persze már csak gyalogosan volt tovább. Következett a szokásos több órás gyaloglás, mígnem az erdő fái közül kibontakoztak az első házak. Ez nem egy szokásos, évszázados múltra visszatekintő mexikói falu volt, hanem egy néhány évtizeddel korábban az erdőbe telepített közösség házai. Mondanom sem kell, a semmiből felbukkanó idegenre úgy bámultak, mintha itthon egy sastollas indián sétálna be valamelyik mátrai faluba. Nem csoda, hogy senki sem tudott semmiféle piramisról. A sűrű erdőben szétszórt kunyhók között reménytelen volt bármit is megtalálni. Ez is bekerült a többi kudarcos helyszín mellé.
Általában sikerül az áthajtás, főleg ha kellően alacsony a vízállás (San Leoncio, Veracruz, Mexikó, 1991, Pataky Zsolt felvétele)
Néhány héttel később szállásadó plébánosunk felajánlotta, hogy kísérjük el parókiájának egy távolabbi kis falujába misézni. Az ilyen kirándulások mindig érdekesnek és hasznosnak bizonyultak, így a legkevesebb az volt, hogy felajánlottuk az autónkat. Padre Constantino navigált, mit ad isten, éppen addig a pontig, ahol pár héttel azelőtt elakadtam. Ott már lovakkal vártak bennünket, majd bevezettek a múltkori faluba, egyenesen abba a házba, ahol a mise előtt az atya reverendáját szokta felölteni. Amikor előadtam a múltkori történetet, a házigazda egyszer csak intett, hogy tartsak vele a ház mögötti udvarra. Amint kiléptünk ott magasodott előttem az a piramis, amiről alig néhány hete még senki sem tudott.
A település papjának vendége persze egészen más ember, mint az, aki csak úgy betéved a faluba. Ez a felfogás cseppet sem okozott meglepetést, az már annál inkább, hogy itt nem a máshonnan jól ismert, évszázadok során törmelékkel és földdel betemetett dombról, hanem egy helyiek által teljesen megtisztított, kővel burkolt, lépcsőzetes piramisról volt szó, aminek felvezető lépcsője olyan jó állapotban maradt fenn, hogy fel lehetett sétálni rajta az épület tetejére.
Egy 15 méter magas piramis, amikor legelő (San Leoncio, Veracruz, Mexikó, 1991, a szerző felvétele)
Előtte és az ezt követő években számos további piramist volt szerencsém felfedezni a környéken, egyedül éppúgy, mint a helyiek útmutatásával. Volt közöttük olyan, melynek magassága a 15 métert is meghaladta, mégis az egyik évben legelőnek használták, a másikban kukoricát termesztettek rajta. Voltak olyanok, amelyek magukban álltak, míg másokhoz kiterjedt épületegyüttesek tartoztak, közöttük az ősi mexikói településekre oly jellemző labdajáték terek. Olyanra azonban soha többé nem bukkantam, amelyet maguk a falubeliek tártak fel és tartottak karban kizárólag a maguk számára.
És amikor kukoricaföld... (San Leoncio, Veracruz, Mexikó, 1994, a szerző felvétele)
Éppen hetven éve annak, hogy Kon Tikiről elnevezett balsafa tutajának fedélzetén Thor Heyerdahl kihajózott a perui Callao kikötőjéből. Utazásának célja annak bizonyítása volt, hogy a polinéziai szigeteket az amerikai kontinens civilizációinak hordozói népesítették be. Több évtizedes pályafutását e tétel igazolásának rendelte alá. Erre kereste a választ életének utolsó nagy „expedíciója” során a perui Túcumében is éppen huszonöt évvel ezelőtt. Ekkor már évek óta foglalkoztatta egy olyan ősi város megtalálása, ahol bizonyítékot szerezhetett volna egy Peruból kiinduló tengeri utazásra. Kérdéseit feltette Walter Alvának is, aki néhány évvel korábban világhírre tett szert a sipáni királysírok feltárásával. A perui régész az észak-perui tengerparton fekvő Túcumét ajánlotta Heyerdahl figyelmébe. A maga több mint két négyzetkilométeres kiterjedésével és kéttucatnyi hatalmas piramisával Túcume Peru egyik legnagyobb romvárosa. Noha hosszú évtizedek ismert volt, térkép is készült róla, ásatást soha nem végeztek ott.
A csaknem 40 méter magas I. piramis Túcumében (a szerző felvétele)
A Thor Heyerdahl által megkezdett ásatások során több hatalmas piramist is feltártak, és ezek egyikében megtalálták a város utolsó inka helytartójának sírját, tizenhat vele együtt eltemetett nő maradványaival együtt. Az igazi szenzációt azonban a város peremén álló egyik jelentéktelen kiterjedésű domb szolgáltatta, amikor a régészek egy sírrablók által hátrahagyott gödör vizsgálata során egy különös domborműre bukkantak. A dombormű egy olyan tengeri jelenetet ábrázolt, amelynek centrumában két hajó volt látható, rajtuk emberi és madár attribútumokat mutató mitikus lényekkel.
A Huaca de Balsas domborműve feltárás közben 1992-ben (a szerző felvétele)
Heyerdahl számára ez az oly régóta keresett döntő bizonyítékot jelentette. Egy 16. századi spanyol krónika szerint ugyanis az ősidőkben idegen uralkodó lépett partra Peruban, ahol királyságot alapított. Hosszú évekig uralkodott, és amikor elhunyt, halálát el akarták titkolni alattvalói elől. Ezért azt terjesztették el, hogy madárrá változott, és az óceánon át nyugat felé repült. Heyerdahl úgy vélte, hogy a kis halom alatt felfedezett dombormű a spanyolok által feljegyzett mítosz valóságot igazoló bizonyítéka. Hosszú életéből hátralevő tíz évét ebben a hitben élte le.
A feltárást vezető Alfredo Narvaez (b.), Arne Skjølsvold az oslói Kon Tiki Múzeum régésze (k.) és Thor Heyerdahl (j.) 1992-ben
A tudomány és a kutatás azonban nem áll meg. A kétezres években tovább folytatták a hajókról elnevezett Huaca las Balsas feltárását, és kiderült, hogy az egy olyan előkelő lakónegyed része volt, amelyet az évszázadok során többször is megújítottak, ennek során pedig újabb és újabb domborművekkel ékesítették a sírrablók által megbolygatott falat.
A Huaca de Balsas a 2010-es ásatást követően. Az 1992-ben feltárt dombormű a kép jobb szélén, az újabbak középen találhatók
Ezek ugyancsak tengeri jelenetet ábrázoltak, s az egyik közülük igen beszédes volt. Hasonló témájú leletek segítségével azonosítható volt, hogy olyan kagylóhalászatot ábrázol, amikor hajóról kötéllel alámerülő búvárok Spondylus kagylókat hoznak a felszínre. Ezek a kagylók a perui–ecuadori határterületig terjedő meleg tengerekben fordulnak elő, és azért halászták őket óriási mennyiségben, hogy apró figurákat készítsenek a héjukból. Ezek aztán egészen az argentínai hegycsúcsokig eljutottak, hogy ott aztán esővarázsló szobrocskaként, feláldozott gyermekek mellett temessék el őket. Mindebből arra következtethetünk, hogy a Huaca de Balsast ékesítő domborművek olyan eseményeket ábrázoltak, amelyek sokkal inkább helyi rituális aktusokkal, semmint távoli polinéziai szigetekkel voltak kapcsolatban.
Spondylus halászatot ábrázoló dombormű (forrás: Lambayeque nuevos horizontes de la arqueología peruana)
A bozótvágó késeket tartó kezek valósággal megdermedtek a levegőben, a hozzájuk tartozó szemek pedig szinte felnyársaltak, amint a helyiek számára varázspálcának ható kitűző rúddal a hatalmas sziklák alkotta üreg bejáratához léptem. Ha sziklafalat tarkító barnás foltokból nem derült volna ki, akkor a bejárat előtti tűzhelyben megpörkölődött állatcsontok és üvegcserepek egyértelműen jelezték: a környékbeli indiánok áldozati helyén járunk. A távolabbi és közelebbi tanyák lakói ezen az elhagyatott helyen gyűlnek össze, hogy a júniusi napforduló alkalmából lámát áldozzanak. Vérét a sziklaüreg falára fröccsentik, csontjait és a szertartás során használt pálinkásüvegeket pedig a tűzbe vetik.
Az Incarracay déli végénél található áldozati szikla (waka). A kép jobb sarkában az áldozati tűzhely maradványai (a szerző felvétele)
Ebbe a civilizáció elől elzárt világba tolakodtam be a helyiek számára valamilyen felfoghatatlan tevékenységet űző régészként, hogy megértsek valamit a bolíviai Andokban rejtőző ősi település, Incarracay, és az alatta elterülő Cochabamba-völgy kapcsolatáról az Inka Birodalom korában. Ennek első lépése volt az a felmérés, melynek során a fenti jelenetre sor került. Előzménye pedig egy gyűlés volt, ahol a környező tanyák, idegen régészekkel bizalmatlan lakói úgy határoztak, ők is részt vesznek a romterület megtisztításában. Az első nap, egyszerre kíváncsi és gyanakvó tucatnyi önkénteséből a harmadik napra senki sem maradt, így arról sem értesülhettek, hogy az általuk áldozati célra használt sziklacsoportnál az inkák idejében sokkal jelentősebb kultikus épület állt a település átellenes végén.
A kelet felé nyitott incarracayi 4. épület a feltárást követőn (a szerző felvétele)
Ez már a felmérés során gyanítható volt, figyelembe véve az épület keleti tájolását, a nyugati fal belső oldalának tengelyében található nagyméretű kettős fülkét, valamint azt a sajátosságot, hogy az épület északi oldalához sárga habarcsot és vakolatot, míg a délihez vörös színűt használtak, oly módon, hogy a két szín a kettős fülke középvonalában találkozott. Ennek ismeretében érdemesnek látszott bizonyos mérések elvégzése. Kiderült, hogy az épület tájolása mindössze 1°-kal tér el a keleti iránytól, s ami még érdekesebb: az épület tengelyének meghosszabbítása éppen a keleti horizonton látható legmagasabb vulkáni kúpot metszi, melyre helybéli munkásaink is felhívták figyelmünket. Elmondásuk szerint a hegy neve Wh’akanki, ami kecsuául annyit jelent: Sírsz. Nevét azért kapta, mert amikor a csúcs felhőbe burkolózik néhány napon belül megérkezik az eső a völgybe. Az épület helyét tehát mintegy fél évezreddel ezelőtt úgy választottak meg az inkák, hogy ahhoz képest a Wh’akanki éppen keleti irányba essen.
A Wh’akanki mögött kelő Nap szeptember 17-én, hat nappal a napéjegyenlőség előtt az incarracayi 4. épületből nézve (a szerző felvétele)
Ezt követően, mivel egy keleti irányban nyitott épületről van szó, kiszámítottuk, hogy a nyugati fal tengelyéből nézve a keleti horizont mekkora szögben látható. Ez az érték 43°, ami 6°25’-cel kevesebb annál, mint amit a Nap i. sz. 1500-ban Incarracay keleti horizontján a júniusi és decemberi napforduló között látszólag megtett. Azaz a kelő Nap csaknem az egész év folyamán nyomon követhető volt az épület belsejéből, csupán a két napforduló előtti utolsó napokban „tűnt el”, jelezve azok közeledtét.
A 4. épület alaprajza a napéjegyenlőség és a napforduló irányával (a szerző rekonstrukciója)
Arra, hogy az általunk feltárt épület említett sajátosságai összefüggésbe hozhatók az inka naptárral, annak kitüntetett napjaival, illetve az inkák csillagászati megfigyeléseivel, számos spanyol krónikás leírása szolgál bizonysággal. Egyikük, a mesztic Felipe Guaman Poma de Ayala így képzelte el a Nap mozgását: „az egyik napon a székében ül, és abból a fő irányból (decemberi napforduló) uralkodik. Aztán egy másik székbe ül át, ahol megpihen, és onnan kormányoz (a másik napforduló). Az egyik székből a másikig mindennap halad anélkül, hogy megpihenne. A napfordulók idején több mint egy napot pihen székében, amikor a napról napra történő mozgása alig érzékelhetővé válik.” A Nap „pihenése” lehetett az a néhány nap, amikor napfordulóhoz közeledve hajnalban nem jelent meg Incarracay keleti horizontján.
Az inka uralkodó és kísérete a decemberi napforduló ünnepén (Guaman Poma de Ayala: Nueva corónica y buen gobierno)
A Nappal kapcsolatos jelenségek közül a koloniális szerzők főként a két említett napfordulóval és a hozzájuk kapcsolódó ünnepekkel (Inti Raymi, illetve Capac Raymi), továbbá a vetés és az aratás időpontjának meghatározásával foglalkoznak, de szót ejtenek a napéjegyenlőséggel kapcsolatos ünnepekről, így a szeptemberi napéjegyenlőség idején tartott Coya Raymiról is. Egyszersmind arról is beszámolnak, hogy a birodalmi fővárost, Cuzcót övező hegyeken állított kőoszlopok segítségével határozták meg a napfordulók, a vetés és az aratás időpontját. Az oszlopokat kettesével vagy négyes csoportokban helyezték el. A négyes csoportok egymástól távolabb felállított, magasabb oszlopai az égi jelenség közeledtét vetítették előre, míg a belső, alacsonyabb oszlopok a pontos időpont meghatározására szolgálták. A megfigyelőpont az Inka Birodalom legfontosabb kultikus központjának számító Qorikanchában vagy a város két terén, a Haucaypata, illetve Limacpampa téren volt.
Qorikancha vagy Aranynegyed az Inka Birodalom legfontosabb kultuszhelye (a szerző felvétele)
Az általunk feltárt épület a jelek szerint hasonló szerepet játszott az inka naptár kitüntetett napjainak, és az azokhoz kapcsolódó ünnepek, szertartások időpontjának meghatározásában. Annál is inkább mert az alatta elterülő völgyben a 15–16. század fordulóján az inka uralkodó egy olyan állami birtokot hozott létre, amelyen a birodalom más részeiből odatelepített 14 000 földműves az állam, illetve a hadsereg számára termesztett kukoricát. Ez esetben pedig különösen fontos lehetett a mezőgazdasági munkák, s még inkább az azokhoz kapcsolódó szertartások időpontjának meghatározása. Ezekre az összefüggésekre utal a már idézett Guaman Poma, amikor így fogalmaz: “a vetésnél a hónapot, a napot és az órát vették figyelembe, és azt a pontot, ahol a Nap mozog; reggelenként a magas hegyeket figyelték, a fényt és a sugarakat, ahogy a Nap megcélozza az ablakot; eszerint az óra szerint vetettek és aratták az évi termést ebben a királyságban”. Arra pedig, hogy az incarracayi épület tájolása szempontjából minden bizonnyal meghatározó szerepet játszó szeptemberi napéjegyenlőség összefüggésben lehetett esővel kapcsolatos rítusokkal az utalhat, hogy Guaman Poma 12 hónapra osztott naptárában a szeptember havi szertartások között szerepel a chirapa uncuy, a nappal együtt járó eső szertartása. A júniusi napforduló, a Fiastyúk és a mezőgazdasági munkák kapcsolatára pedig egy dél-perui Sandia tartományban följegyzett szokás hívja fel a figyelmet, miszerint a Fiastyúk fő csillagainak június 24-én éjjel megfigyelhető fényessége alapján – amiből időjárási következtetéseket vonnak le – döntik el, hogy az augusztus és október közötti három burgonyaültetési időszakon belül a szárazságtűrő és a csapadékkedvelő fajtákból mikor és mennyit ültessenek.
A Cochabamba-völgy fölött 600 m-rel, elhagyottan álló Incarracay (a szerző felvétele)
Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor könnyen belátható, hogy az inkák számára a bolíviai Cochabamba-völgyben létrehozott birtokuk közelében szükség volt egy olyan településre, amely képes volt biztosítani az állam számára oly fontos Napkultusz gyakorlását, az azzal és az ahhoz szorosan kötődő mezőgazdasággal kapcsolatos szertartások időpontjának meghatározását. Erre a célra választották ki az állami birtok keleti horizontjának legmarkánsabb pontját, a Wh’akanki hegy csúcsát, és helyezték el településüket az állami birtok fölötti hegyoldalban. A település pontos helyét, ha tetszik, harmadik koordinátáját pedig az a sziklacsoport határozhatta meg, amelytől a Napszentélyként szolgáló épület pontosan északra helyezkedik el, és ami a jelek szerint mind a mai napig áldozati helyként, wakaként szolgál.
Incarracay szintvonalas térképe, déli végében az áldozati szikla, átellenben a Napszentély (Varga András felmérése)
A Földgömb 2014. szeptemberi számában megjelent tanulmány rövidített változata.
Csaknem minden múzeumi gyűjtemény rendelkezik ún. sztár tárgyakkal, legyen az egy Leonardo-festmény vagy éppen egy kisváros valamely céhének alapításáról szóló oklevél. Ezek a tárgyak általában folyamatosan szerepelnek az adott múzeum kiállításán, a tárgyak legtöbbje azonban észrevétlenül lapul a múzeumok raktáraiban, míg egyszer csak valamelyik muzeológus szeme megakad rajta, és fölébreszti évtizedes Csipkerózsika álmából. Így nyerhet önálló egyéniséget, emelkedhet ki az ismeretlenség homályából akár a legjelentéktelenebb múzeumi tárgy is, s ösztökélheti „feltáróját” egy mögötte megbújó izgalmas kulturális jelenség felderítésére.
Egy mindössze öt centiméter hosszú rájatüske a végén átfűzött pamutzsinórral és az arra erősített színes tollpihékkel (1. ábra) évtizedekig hevert észrevétlenül a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjteményének egyik fiókjában, s a múzeumi dokumentáció mindössze annyit árult elő róla, hogy avatási eszközként használták a venezuelai piaroa indiánok: az avatandó sámán nyelvét szúrták át vele, hogy a piaroák számára oly fontos állathoz, a pekarihoz hasonlítson. Ezek az önmagukban is figyelemre méltó információk abban a pillanatban váltak igazán izgalmassá, amikor a mezoamerikai archaikus civilizációkban jártas muzeológus szeme előtt felvillant egy hasonló tárgy mintegy háromezer kilométer és több száz év távlatából.
1. ábra Rájatüske ráfűzött növényi rostzsinórral és azokhoz rögzített tollpihékkel, piaroa, Venezuela, Néprajzi Múzeum, Ltsz.: 74.131.41 (Fotó: Kerék Eszter)
Az ősi maják véráldozata
A maja művészet egyik centrumának számító Usumacinta folyó partját szegélyező őserdőben megbúvó Yaxchilánt 1882-ben fedezte fel az angol Alfred Percival Maudslay. Az ősi maja város legkülönlegesebb sajátossága az onnan előkerült 58 faragott szemöldökgerenda. Ezeket az egy méter körüli, síkdomborművekkel és feliratokkal borított mészkőlapokat az épületek helyiségeinek bejáratain faragott felükkel lefelé helyezték el, tehát úgy, hogy kizárólag a bejáraton áthaladva, felfelé fordított fejjel lehetett megszemlélni őket. Maudslay több ilyen áthidalót is eltávolított, és a British Múzeumba szállított. A leginkább figyelemre méltó a 23. épületet (2. ábra) ékesítő három áthidaló volt.
2. ábra A 23. épület maradványai a yaxchiláni Akropolisz lábánál, Mexikó, Chiapas állam. (a szerző felvétele)
Egyikük, a 24-es számú, talán a legmegrázóbb maja alkotás. Az i. sz. 709. október 28-iki dátumot viselő gerendán a város uralkodója III. Itzamnaaj Bahlam (ur. i. sz. 681–742) és felesége látható, amint a férje lábánál térdelő K’ab’al-Xook királyné egy tüskékkel ellátott kötelet húz át a nyelvén, és az abból kiserkenő vért a lábánál elhelyezett tálba hajtogatott papírlapokon, talán egy kódex lapjain fogja föl (3. ábra).
3. ábra A 24-es számú szemöldökgerenda domborművének rajza, Mexikó, Chiapas-állam, Yaxchilán, 23. épület
A szertartás következő fázisa az ugyanabból az épületből származó 25. áthidalón látható (4. ábra), ami egy még korábbi, i. sz. 681-ben lezajlott eseményről, az uralkodó trónra lépésről emlékezik meg. Az esemény egyik főszereplője ezúttal is a királyné, bal kezében a már jól ismert tál, benne a szertartás szokásos kellékeivel. Az igazi főszereplő azonban a királyné lába előtt heverő másik tálból kiemelkedő félig kígyó-félig százlábú lény, akinek torkából a teotihuacáni viharisten, Tlaloc maszkját viselő harcos bukkan elő, amint dárdáját a földön kuporgó asszony felé fordítja. A sztélé felirata szerint ő Yacxhilán égi patrónusának „kovaköve és pajzsa”, ami a maja feliratokon az uralkodók fegyverzetére utaló fordulat: a kovakő magát a kovaheggyel ellátott dárdát jelenti. A jelenet majáktól idegen elemeinek azért van jelentősége, mert az utóbbi évtizedek epigráfiai és ikonográfiai kutatásai kimutatták, hogy kb. három évszázaddal korábban, i. sz. 378-ban erőszakos behatolás történt a maja területtől több mint ezer kilométerre fekvő Teotihuacánból, melynek során az idegenek több maja város fölött vették át a hatalmat, egy új teotihuacáni–maja dinasztiát ültetve a városok trónjára. A szóban forgó áldozat során egy ilyen istenné vált őst idézhetett meg a yaxchiláni királyi pár, és az áthidaló domborműve alighanem azt a víziót önti képi formába, ami a sokkoló hatással járó beavatkozás következtében a királyné előtt megjelent.
4. ábra A 25-ös számú szemöldökgerenda domborművének rajza, Mexikó, Chiapas-állam, Yaxchilán, 23. épület
Arra nézve, hogy a sokkhatást/transzállapotot kiváltó számos lehetőség közül a maják miért ezt választották, az a hiedelem szolgálhat magyarázattal, miszerint minden szerves folyadékban az istenektől származó életet adó erő (itz) lakozik, melynek segítségével az istenek megidézhetőkké válnak. Egy maja uralkodó vérében, akinek vére egyedül tartalmazott ehhez elegendő itzt, az istenek és az istenné vált ősök lényege jelent meg, és önáldozata révén az uralkodó képes volt ezeket az isteneket ismét életre hívni, és a világ teremtését felidézni.
A domborműveken megjelenő önáldozatok megtörténtét az ugyanabból az épületből napvilágra került két temetkezés is alátámasztani látszik. Az egyik sír egy idős asszonyé, a másik egy ugyancsak idős férfié volt. Egy szomszédos épületben talált felirat miatt kétséges, hogy a női sír K’ab’al-Xook királyné rájatüskékkel is ellátott földi maradványait rejtette, de a másik sír minden valószínűség szerint férje, Itzamnaaj Bahlam végső nyughelye volt. Nem csupán a benne talált gazdag sírmellékletek miatt, hanem még inkább azért, mert a mellékletek között talált rájatüskéken és agancsból faragott késeken egyaránt szerepelt az uralkodó és felesége neve. Magát az épületet Itzamnaaj Bahlam 726-ban emeltette felesége tiszteletére, a 24. áthidaló viszont egy tizenhét évvel korábbi eseményről emlékezett meg, ami egybeesett az uralkodó trónra lépésének 28., illetve apja trónra kerülésének 80. évfordulójával, valamint a Jupiter és a Szaturnusz ritka együttállásával. Ezek a kivételes események adhattak alkalmat a vérfolyatási ceremónia elvégzésére 709 októberében. A dátumon túlmenően a maja kőfaragók egy olyan szöveget is rávéstek a szemöldökgerendára, amiben mind az uralkodó, mind pedig felesége kapcsán szerepel az önáldozatra utaló glifa. Az uralkodóról ezt olvashatjuk: „íme az ő képmása áldozatában a tüzes lándzsával.” Mindez arra utal, hogy az uralkodói pár mindkét tagja végrehajtotta magán a véráldozatot.
Amazóniai piaroák
A piaroák a warimének nevezett rítus keretében gyakorolták a nyelvátszúrást. Úgy tartották, hogy ennek a beavatkozásnak a következtében távozik el a haraggal, kevélységgel és gonoszsággal szennyezett vér, amit menstruáció során eltávozó tisztátalan vérrel tekintettek azonosnak. A hatás fokozása érdekében az önáldozatot végrehajtók hallucinogén anyagot, ayahuascát és/vagy yopót fogyasztottak. A hallucinogén anyagok hatására kialakuló víziók a mitológiai tájba tett képzeletbeli utazásra viszik fogyasztóikat. Ennek során érvényét veszíti a távolság a jelen világ és a mitikus, történelem előtti idők között. A látomások során a hegyek és dombok nagy közösségi házakká válnak, melyekben a beavatottak kultúrhéroszokkal találkoznak, és további erőhöz jutnak tőlük.
Két kultúrkör – egy kulturális jelenség
A térben és időben igen távoli adatok legfeljebb elméleti szinten engedik meg annak felvetését, hogy létezhetett valamifajta kulturális leszármazási kapcsolat a mezoamerikai prehispán és a 20. századi amazónai szertartás között. Amennyiben így történt, akkor arra következtethetünk, hogy a rituális nyelvátszúrás szokása Mezoamerika déli részén, a későbbi archaikus civilizációkat megalapozó falusi településeken jelent meg, és az idők során onnan terjedhetett északi és déli irányba.
A nyelvátszúrás mellett a szertartás másik alapelemét képező hallucinogén anyagok rendkívüli sokféleségben állnak rendelkezésre, a kontinensen mintegy száz ilyen növényfaj ismert. Legnagyobb változatosságban a biodiverzitását tekintve minden másnál gazdagabb Egyenlítő környéki őserdőkben fordulnak elő, de rokonfajaik a kontinens távolabbi vidékeiről is ismertek, és ahol a környezeti viszonyok az ilyen anyagmaradványok fennmaradását lehetővé teszik, régészeti leleteken is kimutathatók, amik arról tanúskodnak, hogy hallucinogén hatású növények tenyészterületükön messze túl is eljutottak.
A szertartás során használt másik alapvető kelléket, a rájatüskét illetően bizonyosak lehetünk afelől, hogy azok az Atlanti-óceán karibi térségében és a folyókban egyaránt előforduló tüskés rája fajokból származnak, és azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy a benne levő méreganyagnak is szerepe volt a kívánt hatás előidézésében.
Mindent egybevetve különösen figyelemre méltó, hogy a szertartásra vonatkozó adataink egy jól körülhatárolható övezetet rajzolnak ki: Mezoamerika déli és Dél-Amerika északnyugati régióit. Ennek a területnek a kiterjedését minden bizonnyal az határozta meg, hogy hol álltak rendelkezésre a szükséges nyersanyagok, illetve azok milyen távolságra voltak elszállíthatók anélkül, hogy hatóanyagukat elvesztették volna. Mindezek fényében érdemes számba vennünk a szertartás egyedi és közös sajátosságait annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk annak megértéséhez: két, egyébként igen eltérő sajátosságokat felvonultató kultúrkörben miért gyakorolták ezt az azonosnak tűnő, ugyanakkor rendkívüli megpróbáltatással együtt járó rítust.
Rituális esemény
Az itt felsorolt sajátosságokat figyelembe véve azt látjuk, hogy a felhasznált anyagok, eszköz(ök) mellett a két kultúrkörben gyakorolt szertartás legfőbb közös eleme maga a cél lehetett: kapcsolatba lépni az adott személy vagy csoport számára fontos istenekkel, istenné vált ősökkel, akár úgy, hogy a szertartást végző személy maga lépett át az ő világukba (piaroák), akár őket hívta meg a sajátjába (maják). Ennek a célnak az elérése érdekében kellett magát olyan, a hétköznapitól eltérő tudatállapotba hoznia, ami alkalmassá tette őt erre.
Az elmúlt évtizedek során számos olyan néprajzi leírás született, ami ayahuascát fogyasztó őslakók élményeiről számolt be. Eszerint az ayahuasca által gyakorolt hatás négy nagyobb csoportra osztható. A lélek elhagyja a testet, gyakran úgy tűnik, mintha az illető repülne. Kígyók és jaguárok, esetenként egyéb ragadozók tűnnek fel. A fogyasztóban az az érzés keletkezik, hogy természetfölötti erőkkel lép kapcsolatba, legyenek azok démonok, vagy keresztény missziókhoz csatlakozott indiánok esetében az isten, vagy a menny és a pokol. Távoli személyek, „városok”, tájak látomásai jelennek meg. Az indiánok jellemzően ezt látnoki képességként, egy távoli valóság látomásaként értelmezik.
Mindezek egybevágni látszanak a nyelvátszúrás rítusa során átélt látomásokkal. Az, hogy konkréten mi jelenik meg a szertartás résztvevőjének képzeletében, minden bizonnyal kulturálisan meghatározott. Olyan jelenségeket érzékel, olyan „személyekkel lép kapcsolatba”, akik az adott közösség mitikus történeteinek szereplői voltak, gyerekkortól kezdve mélyen beépültek az illető ismeretanyagába, legyen az egy maja uralkodói családban felnőtt személy, aki előtt az istenné vált egykori uralkodók jelentek meg, vagy egy őserdei indián, akinek képzeletében azok az ősök, természetfölötti lények bukkannak fel, akik az ő életének mitológiai keretét adják.
A szöveg a Károli Gáspár Egyetem és a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent Mítosz, Vallás és Egyház Latin-Amerikában című kötetben megjelent tanulmány rövidített változata.
Paria néptelen, poros kis falu a végtelen bolíviai altiplanón, 3800 méterrel a tenger szintje fölött. Egy halódó település: utcái néptelenek, házai omladozófélben. Noha a falucska mellett csordogál a csak a nevében nagy Jacha Uma <nagy víz>, amely az egyéb vízfolyásokat teljesen kiszikkasztó altiplanón még a száraz évszakban is szállít valamennyi vizet, ennek hasznát nem a falu látja. A folyó hordaléka által megtermékenyített keskeny földsáv a szomszéd települések kezében van. Pariának nem maradt semmije, mindössze egy árvaház a falu szélén és egy vályogtéglákból emelt koloniális templom, melynek egyetlen ékessége a kőből rakott barokk homlokzat.
A mai Paria temploma
Egészen más képet festett róla egyik 16. századi spanyol látogatója. Elbeszélése szerint az inkák idején Paria jelentős település volt, nemcsak királyi pihenőhely és Naptemplom állt ott, hanem az állam által összegyűjtött, majd szétosztott javak elhelyezésére szolgáló raktárak sokasága is. A kérdés csak az: hol vannak mindezek nyomai? A mai Pariában biztosan nem. Se korai spanyol településnek, még kevésbe az inka városnak. Ugyanakkor több hajdani inka város példájából ismert, hogy az ott megtelepedő spanyolok néhány évtized múltán ugyanazon név alatt új települést alapítottak a már elhagyott inka város közelében. De ha így történt ez Pariában is, és a mai település nem azonos az ugyanazon nevet viselő legkorábbi spanyol és az azt megelőző inka településsel, akkor hogy találjuk meg az eredeti települést, ami évtizedek óta senkinek sem sikerült?
Inka városépítés Guaman Poma de Ayala krónikájában
Ennek érdekében csaknem 100 km2-t kellett lépésről-lépésre átkutatni. Az ennek során talált több mint száz régészeti lelőhely közül egy minden szempontból kivált a többi közül. 110 hektárnyi kiterjedése és a felszínén található leletek mennyisége – ami helyenként négyzetméterenként a százat is meghaladta –, és azok sokfélesége (edénytöredékek, csont- és kő, főleg szodalit gyöngyök, fém- és kőeszközök) messze meghaladta minden más lelőhelyét. Mindez egyértelművé tette, hogy a régió legjelentősebb inka kori településéről van szó, ugyanakkor kevés volt ahhoz, hogy kijelentsük: ez volt az inka Paria. Ehhez döntő fontosságú volt az a lelőhelyet valósággal körülölelő hat raktárcsoport, amely több mint 1500 épületmaradványt tartalmazott, hasonlóan számos más hegyvidéki tartományi központhoz. Az azonosítás további kulcsfontosságú feltétele a qhapaq ñan, a királyi út megtalálása volt, ugyanis ezekre fűződtek fel az Inka Birodalom tartományi központjai. Az út nyomait a terepen azonban nem sikerült azonosítani. Nem úgy az űrfelvételeken, melyeken nem csak maga a település látható, hanem az is, ahogy több más tartományi központhoz hasonlóan a birodalmi főút átlós irányban belép a település centrumába.
Az egykori inka tartományi központ az űrből (Forrás Google Earth)
Mindezek után kétség sem férhetett hozzá, hogy ez, a mai Paria falutól mintegy három kilométerre fekvő település volt az egykori inka tartományi központ. Utólag akár azt is mondhatnánk, épp ott volt, ahol lennie kellett: a kietlen, száraz altiplanónak azon a pontján, ahol három, egész évben vizet szállító folyó találkozott, és ahol egy inkák számára is igen fontos hévforrás fakadt.
A hajdani Paria három folyó találkozásánál
Paria tehát megvolt, de hol vannak az inka állami településekről jól ismert, több méter magas kőfalakkal rendelkező épületek? Hogy lehetséges, hogy jelentéktelen útmenti pihenőhelyeken, a tambókban ma is állnak ilyenek, egy nagy tartományi központból pedig hiányoznak? A válaszhoz azok az alig fél méter magas, hosszan elnyúló dombok segítettek hozzá, amelyek a település polgári/szertartási magjaként meghatározott központi részén voltak megfigyelhetők. Az egyiket feltárva egy jellegzetes inka épület, egy ún. kallanka bontakozott ki. Az ilyen, egyhelyiséges csarnokszerű épületek a 16. századi perui krónikások szerint úton levő munkacsapatok, katonai egységek ideiglenes szállásaként szolgáltak. Méretük gyakran a futballpályákét is meghaladja. A Pariában feltárt, „mindössze” 38×10 méteres kallankáról viszont kiderült, hogy falait csak kb. egy méteres magasságig építették meg kőből, afölött agyagba rakott folyami követ használtak. Ezeket a falrészeket a csapadék és altiplanóra jellemző erős szelek együttes eróziója teljesen megsemmisítette, a föld alá temetve a falak kőből rakott alsó részét. Ennek, a vidékre ma is jellemző építési technikának tulajdonítható Paria teljes pusztulása.
Egy kallanka feltárt része
Egy másik feltárt épület nem építészeti, hanem gazdasági szempontból bizonyult figyelemre méltónak. Az ugyancsak nagyméretű (kb. 20×7 m) épületben egyszerre voltak jelen a mindennapi háztartási tevékenységgel kapcsolatos leletek (őrlőkövek, mozsarak, edények, hamugödrök, boltozatos kemence), valamint értékes szőttesek készítésére utaló eszközök. Nem csupán orsókarikák, bronztűk, lámafélék csontjából és szarvasagancsból készült szövőalkalmatosságok, hanem nagy mennyiségben olyan csont- és kőgyöngyök, valamint átfúrt bronz-, ezüst- és aranykorongok, tengeri kagylóból készült díszek, amelyekkel azokat a ruhadarabokat díszítették, amelyekkel a tartományi központokban rendezett ünnepségeken viszonozták az államnak tett szolgálatokat. Ez az épület tehát egy olyan műhely volt, ahol az inka társadalom egy különleges csoportjához tartozó nők, a közösségükből állami településekre áttelepített ún. aqllák dolgoztak.
A feltárt szövőműhely maradványai
A szinte minden állami településen jelenlévő szőtteskészítés mellett Pariában egyéb kézműves tevékenységek bizonyítékai is felszínre kerültek. A település mellett talált inka kori rézbányából kitermelt ércet önthették a már említett fémtárgyak nyersanyagává olyan kerámiatálakban, amelyek oldalán rézmaradványokat maradtak fenn. A Pariában vagy közvetlen környékén gyakorolt kézműves tevékenységek egy további ágát a kőfeldolgozás jelentette. A legkülönfélébb késztermékek (kőkapák, őrlőkövek, mozsarak, pattintott kőeszközök) mellett helyi feldolgozásról tanúskodnak a település feltételezett műhelyzónájában talált nyers és félkész szodalit darabokat.
Ruhadíszítő réz- és ezüstkorongok a szövőműhelyből
Arról, hogy mire használták a Pariában előállított és felhalmozott javakat egy 16. századi indián előkelő tanúvallomása szolgál példával. Elbeszélése szerint az általuk Cuzcóba vezetett harcosoknak „..minden városban és tambóban [köztük Pariában]… mint az inka katonáinak, élelmet és innivalót és charquit [szárított lámahús] és sarukat, ruhákat és nagy mennyiségű quinua lisztet és lámákat és asszonyokat adtak…”
Várvívó inka harcosok
Ilyesfajta feladatok ellátására építette ki az Inka Birodalom olyan tartományi központok rendszerét, amelynek a hatalmas bolíviai altiplanón Paria volt a legfontosabb láncszeme. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 1535-ben a Francisco Pizarro társaként Cusco elfoglalásából és kifosztásából spanyolországi útja miatt kimaradó Diego de Almagro éppen Pariát választotta bázisként a Titicaca-tól délre elterülő, Peruhoz hasonló gazdagságúnak remélt vidékek felfedezésére és meghódítására. Cuscótól délre ugyanis Paria lehetett az utolsó település, amely elég nagy épületekkel rendelkezett ahhoz, hogy egy jelentősebb létszámú spanyol kontingenst és annak még népesebb indián kíséretét el lehessen ott helyezni, s raktáraiból fel lehetett tölteni az útnak indulók készleteit az előttük álló kietlen vidékre, ahol sok száz km-en keresztül nem lehetett elegendő utánpótláshoz jutni.
Inka harcoson taposó spanyol katona
Az inka kori Paria valószínűleg 1546-ban jutott utoljára szerephez, amikor a koronával szemben lázadó conquistadorok és a királypárti erők néztek ott farkasszemet egymással. Ezt követően már csak egy dátum nélküli eredetiről, 1593. október 28-iki keltezéssel másolt dokumentumban bukkan fel, immár ’Paria la viexa’ (Ó-Paria) néven, ami arra utal, hogy az Inka Birodalom által létesített központot valamikor 1546 és e dokumentum keletkezése között költöztették át mai helyére, s maradt rejtve több mint négy évszázadon át.
Hernan Cortés V. Károlynak írott második levelében az azték birodalmi főváros egy olyan épületéről tesz említést, amelyben különböző ragadozó állatokat (farkasokat, pumákat, jaguárokat, hiúzokat, rókákat, csörgőkígyókat) és madarakat (ragadozókat, és egyéb trópusi, édesvízi és tengeri madarakat) tenyésztettek. A befogott és fogságban tenyésztett állatokat 300 erre kiképzett specialista gondozta. Alighanem ezek közül az állatok közül kerültek ki azok, amelyeket az azték Nagytemplom építésének egyes fázisainál feláldoztak, illetve az azték uralkodó, Moctezuma állatkertjébe kerültek. Spanyol beszámolók szerint a ragadozókat áldozati rítusok során meggyilkolt emberek maradványaival táplálták, de csatában foglyul ejtett spanyol conquistadorok holttestét is felhasználták erre a célra.
Teotihuacán, Holdpiramis, 6.sír. Feláldozott emberek és állatok maradványai (Forrás Sugiyama et al.: Stable Isotopes and Zooarchaeology at Teotihuacan, Mexico Reveal Earliest Evidence of Wild Carnivore Management in Mesoamerica)
Az egy évezreddel korábbi teotihuacáni Nap- és Holdpiramisban a legutóbbi időkben végzett feltárások egy sor olyan, a két piramis építési fázisaihoz tartozó áldozati együttest hoztak napvilágra, amelyek nem csupán kultikus tárgyakat, különböző alakúra faragott obszidiándarabokat, kagylóból, és ún. zöldkőből metszett tárgyakat, hanem feláldozott embereket és ugyancsak áldozatként köréjük helyezett állatokat tartalmaztak. Az utóbbiak között a mezoamerikai világkép mindhárom szintjének emblematikus állatai előfordultak: sasok, pumák, jaguárok és farkasok, valamint csörgőkígyók, de ilyen állatok jelennek meg a teothuacáni paloták vallásos tartalmú falfestményein is.
Kagylóedényből ivó tollas macskaféle. Teotihuacán, Queztalpapalotl-palota (a szerző felvétele)
Az állatcsontokon elvégzett különféle vizsgálatok számos fontos és érdekes körülményre derítettek fényt. Az állatok egy részét felnőttként ejthették fogságba, míg más egyedek csontjain, pl. sasok lábszárcsontján hosszú fogva tartásról tanúskodó fertőzések, sérülések, elváltozások nyomait találták. Különösen figyelemreméltó eredményre vezettek a szén és nitrogén izotóp vizsgálatok. Arról tanúskodtak, hogy a ragadozó állatokat főként kukoricával etetett növényevő állatokkal, valószínűleg nyulakkal táplálták, de ezt a táplálékot mindenevőkkel, kutyákkal, esetleg emberek húsával is kiegészítették.
Állatok feláldozása az Andok vidékéről is jól ismert. Erre a célra leggyakrabban tengeri malacokat használtak, de a spanyol krónikások lámaáldozatokról is említést tesznek. Az egyik jelentős inka tartományi központ feltárása során egy igazi különlegesség, egy lefejezett macskaféle ragadozó csontváza került napvilágra. Egy épület közelsége miatt feltehetően építési áldozatról lehetett szó.
Lefejezett macskaféle ragadozó csontváza, Paria, Bolívia (a szerző feltárása)
1520 áprilisában az azték fővárosban tartózkodó spanyol conquistadorok vezére, Hernán Cortés váratlan hírt kapott. Már maga a hírforrás, Moctezuma azték uralkodó, meglepetést kelthetett, de igazán fenyegető a hír tartalma volt: a kubai kormányzó csapatokat küldött a vele szembeszegülő Cortés elfogására. A támadás visszaverése érdekében Cortés kénytelen volt 250 katonájával a Mexikói-öbölhöz vonulni, és egyik alvezérére bízni tenochtitláni pozíciójának biztosítását. Miután a tengerparton vereséget mért az ellene küldött seregre, és annak egy részét maga mellé állította, sietősen visszaindult Tenochtitlánba, ahol hátrahagyott emberei szorult helyzetbe kerültek azt követően, hogy egy azték ünnep során több ezer aztékot mészároltak le. Hogy gyorsabban haladjon, katonái egy részével hátrahagyta a betegeket, valamint a felszerelést azzal, hogy ez az 550 fős, különböző mexikói indián népcsoporthoz tartozó kísérőket is magában foglaló egység kövesse őt az azték fővárosba.
Hernán Cortés (1485-1547)
Ez a csapat azonban soha nem érkezett meg, ugyanis az az aztékokkal szövetséges acolhuák foglyul ejtették, majd feláldozták őket. Amint Cortés rendezte sorait, katonai egységet küldött a bűnös város elpusztítására, melynek lakói még a spanyolok megérkezése előtt ciszternákba vetették szent tárgyaikat és a spanyoloktól zsákmányolt tárgyakat, majd elmenekültek. A városba érkező spanyolok nem csak társaik egyes, templomokban áldozatként elhelyezett javaira bukkantak rá, hanem azok és ugyancsak feláldozott lovaik oltárokra terített bőrére is, sőt az egyik, minden bizonnyal börtönként szolgáló épület falán szénnel írott üzenetet is találtak: "itt sínylődött a szerencsétlen Juan Yuste", egyik foglyul ejtett társuk. A spanyolok végül utolérték és megölték a menekülőket, majd újjáalapították a várost, és az egykori azték szélistennek, Ehécatl-Quetzalcóatlnak szentelt piramistemplom tetején Szűz Máriának állítottak emléket. A helyet azóta tisztelik Santa María Tecoaque néven.
Ehécatl-Quetzalcóatl templompiramisa Santa María Tecoaquéban
A jelenleg is zajló feltárások nemcsak a spanyol beszámolók, köztük Cortés egyik V. Károlynak írott levelének hitelességét igazolták, hanem további igen fontos és hátborzongató részletekkel egészítették ki azokat. A város több pontjáról kerültek napvilágra emberáldozatok kétségbevonhatatlan bizonyítékai. Mindenekelőtt az a 14 koponya, amelyet a főpiramis talapzatánál találtak. A halántékán átfúrt hét férfi és hét női koponyát az ún. tzompantlira, koponyaállványra (lásd a Koponyák a falban című blogbejegyzést) fűzték fel. A város egy másik pontján talált leletekből rekonstruálni lehetett az emberáldozatok folyamatát is. Eszerint hatalmas máglyát raktak, és a még parázsló hasábokra vetették a foglyokat, majd még élve kivágták a szívüket. A csontokon talált vágásnyomok alapján az izmokat eltávolították róluk, ami arra utal, hogy a feláldozottak húsából fogyasztottak. A szertartás végeztével az áldozatok személyes tárgyaival együtt a csontokat ismét a hamuba vetették. Az ásatásból előkerült leletek között nem csupán áldozati kések fordultak elő, hanem egy olyan láda is, amelyben az áldozatok szívét helyezték el.
Feláldozott spanyol nő koponyája (Forrás AP)
Emellett olyan, helyben készült agyagszobrocskák is napvilágra kerültek, amelyek európai viseletű és antropológiai jegyeket mutató embereket ábrázoltak, továbbá a régészek rábukkantak azokra a ciszternákra is, amelyekbe a Cortés büntetőexpedíciója elől menekülő indiánok a spanyoloktól elszedett tárgyakat hajították.
Európai viseletű agyagszobrocskák (Fotó Melitón Tapia, INAH)
A spanyol beszámolók alapján az áldozatokra 1520 augusztusa és 1521 márciusa között került sor, amikor az azték ünnepkör egy-egy istennek szentelt ünnepe adott alkalmat a foglyok újabb és újabb csoportjának feláldozására. Az áldozat célja az lehetett, hogy a betolakodók feláldozásával kérjenek védelmet isteneiktől a hódítókkal szemben.
A csontmaradványok biológiai vizsgálatai arra is fényt derítettek, hogy a spanyol katonákon kívül Kubába került feketéket és különböző mexikói indián népekhez tartozó személyeket is feláldoztak, sőt az áldozatok között 50 nő és 10 gyermek is volt, de ugyanez a sors várt a helyiek által ismeretlen európai állatokra is.
Immár évszázados vita zajlik az azték emberáldozatok hátteréről és mértékéről, különösképpen arról, hogy hány embert áldoztak fel az azték főváros főtemplománál (lásd az Emberáldozatok az azték Templo Mayorban című blogbejegyzést). A Templo Mayornál 1978-óta folyó ásatások során több helyen is bukkantak feláldozott emberek maradványaira, de a legutóbbi hónapokban valami egészen új került napvilágra. Az ún. huey tzompantli, azaz Tenochtitlán fő tzompantlija, az az építmény, amelyen az aztékok foglyul ejtett, feláldozott és lefejezett ellenségeik fejét helyezték el.
Tzompantli ábrázolása Diego Durán kódexében
Manuel Gamio, a mexikói régészet legelső generációjának nagy alakja a Templo Mayor feltételezett helyszínén 1913-ban megkezdett ásatásai során már rábukkant az egyik korai krónikás, Bernardino de Sahagún által is említett építmény alapozására, majd a mexikóvárosi metró építése során az ismét előkerült, de a város központja alatt rejtőző hajdani azték szentélykörzet az ott álló későbbi épületek miatt feltárhatatlan volt. Ez a helyzet a Templo Mayor feltárása után sem változott meg, a szomszédos utcák koloniális házaiba legfeljebb keskeny, több méter mély kutatóárkokat lehet mélyíteni, amelyekbe kötélen engedik le a feltárásban résztvevőket.
Tzompantli maradványai mai épületek alatt (forrás INAH)
Egy ilyen kutatóárok mélyén bukkantak a régészek a már korábbról ismert négyszögletes talapzatra, s ami igazán érdekes, egy olyan ráhelyezett kerek építményre, ami mészből, homokból és vulkáni tufából álló habarccsal összekötött emberi koponyákból állt, azaz eredeti állapotában hasonló lehetett ahhoz a kőből rakott és mészstukkó fejekkel borított építményhez, amit korábban a Templo Mayor sarkánál tártak fel.
Emberi koponyák a tzompantli maradványai között (forrás INAH)
Eddig összesen harmincöt habarcsba ágyazott koponyát találtak, de a még feltáratlan rétegekben sokkal többre számítanak a kutatók. A koponyák javarészt fiatal férfiaké voltak, de akadnak közöttük női- és gyermekkoponyák is. Egyeseket közülük halántékukon átfúrtak, egyértelmű bizonyítékaként annak, hogy a spanyol krónikások által is megörökített tzompantlira fűzték fel őket. Magát a szerkezetet tartó függőleges oszlopok lenyomatait ugyancsak megtalálták a régészek. Az építészeti összefüggésekből arra is fény derült, hogy a tzompantli a Templo Mayor hatodik, 1486–1502 közötti, azaz utolsó előtti átépítéséhez tartozott, és felfedezésével a krónikások által meglehetős pontossággal leírt tenochtitláni szentélykörzet létesítményeinek egy újabb mozaikdarabja került a helyére.
A tzompantlit tartó cölöpök lenyomatai (forrás INAH)
Mi történt volna ha Kolumbusz mindhárom hajója odavész a végtelen óceánon vagy ha Amerika felfedezését követően az aztékok és az inkák olyan eredményesen szállnak szembe a hódítókkal, ahogy a kínai és a japán császárság verte vissza évszázadokon át az európai behatolási kísérleteket?
Vajon a kontinens őslakói előbb-utóbb beépítették volna eszköztárukba az egyébként általuk is ismert és használt kereket, és a víz, valamint a szél, no meg persze magának az embernek az energiáját kihasználva olyan gépeket állítottak volna elő, amelyek jelentős technológiai ugrást tettek volna lehetővé megsokszorozva az általuk előállított termékek mennyiségét és fajtáját?
Netalán egy idő után képesek lettek volna a vas olvasztására is elegendő hőfokot előállítani, hogy a kő-, illetve bronzkorból átlépve eljussanak az egészen más lehetőségeket kínáló vaskorszakba?
Valamikor az egész kontinensen, vagy legalábbis a magaskultúrák körében általánossá vált volna az írás, valamint a pénz használata, megalapozva egy sokkal hatékonyabban működő gazdaságot és államot?
Vagy az őshonos amerikai népek megmaradtak volna a birodalomépítés és szétesés végtelen körforgásában, nem tudván meghaladni évezredekkel korábban kialakult technikai színvonalukat, netalán egyszer csak korábbi korlátaikat áttörve valamilyen óvilágihoz hasonló társadalmi formációt hoztak volna létre?
Esetleg valami egészen másfélét?
Mindezeket már soha nem tudhatjuk meg. Azt azonban éppen az ősi amerikai népek tanították meg számunkra, hogy mindezen technikai vívmányok nélkül is létre lehet hozni virágzó civilizációkat, sőt hatalmas birodalmakat. S ha így történt, az már valóban izgalmas, igazi válaszokkal kecsegtető kérdés, hogy milyen tényezőkben keresendők egy magaskultúra kialakulásának elengedhetetlen feltételei.
Adobetéglákból emelt, agyagdomborművel díszített piramis, Huaca Arco Iris, Peru (a szerző felvétele)
Ez az, ami miatt igazán érdekes az európai behatolás előtti amerikai népek, különösen a fejlett civilizációk tanulmányozása, mert azok olyan tesztlaborhoz hasonlóak, melyben külső, idegen hatások nélkül lehet vizsgálni olyan folyamatokat, amelyek segítenek megérteni az emberiség bizonyos korszakainak közös sajátosságait, olyanokat, melyek egyaránt jellemezték az eurázsiai ókori civilizációkat és az Újvilág magaskultúráit.
Egyfelől ezeket az ősi Amerikában is tetten érhető közös sajátosságokat, az intenzív mezőgazdaságon alapuló társadalmi fejlődést, a monumentális építészet jellegzetességeit és az ahhoz kapcsolódó vallási képzeteket szedi csokorba az érdeklődőknek ezúttal ajánlott Égi királyok – Földi istenek című kötet, másfelől azt mutatja be, melyek voltak az amerikai magaskultúrák közös vagy éppen egyedi sajátosságai.
Kőből rakott, mészstukkó domborművekkel díszített maja piramis szentélyének bejárata Ek Balam, Mexikó (a szerző felvétele)
Azaz míg például mind mezoamerikai, mind andesi népek körében megfigyelhető, hogy uralkodóikról úgy tartották, haláluk után istenként születnek újjá, isteneik pedig a földre, sőt az alvilágba leszállva vesznek részt az emberek életének alakításában – erre utal a kötet címe –, addig olyan fontos kulturális vívmányokban nem osztoztak, mint a fémművesség, az írás vagy éppen a pénz használata.
Hogyan lehetséges, hogy a fémművesség Északnyugat-Argentínától egészen Costa Ricáig, sőt Nyugat-Mexikóig létezett, miközben Mezoamerika többi népe, köztük a maják szinte a kőkorban éltek? Egyelőre arra sem ismerjük a választ, hogy míg a „kőkorszaki” maják teljes értékű írást hoztak létre, addig a velük erős gazdasági, sőt dinasztikus kapcsolatokat őrzi Teotihuacánban ennek nyomát sem látjuk. Az is nehezen érthető, hogy egy olyan hatalmas birodalom, mint az inkáké miképpen létezhetett fejlett írásbeliség, pénz és piacok nélkül, míg a vele egykorú azték számára mindez, ha nem is óvilági szinten, de rendelkezésére állt.
Egyes itt felvetett kérdésekre egyelőre csak ráirányítani tudjuk a figyelmet, míg másokra már választ is kínál ez a most napvilágot látott kötet.
A kötet bolti forgalomba nem kerül, megrendelhető: jns.gyarmati@gmail.com
1987 elején lövések zaja verte fel az észak-perui tengerpart egyik kis falujának éjszakai csendjét. Rendőrök hatoltak be az egyik falubeli házába. Az eredmény egy halálos sebesülés a falusiak oldalán és tucatnyi aranyozott rézből készült tárgy a rendőrök zsákmányaként.
A tragikus eset előzményeként a falusiak a közelben álló piramisok egyikében egy kivételesen gazdag sírra bukkantak. Persze nem véletlenül. Ősi városok és sírok fosztogatásának Peruban évszázados hagyománya van. Ez történhetett „ipari méretekben”, ahogy a 16. századi spanyolok mosatták el a mögötte futó Moche folyóval a legnagyobb piramis, a Huaca del Sol jó részét, vagy éppen „kisipari módszerekkel”, helyi parasztokból lett huaquerók által használt vasrudakkal.
1986 végére a huaquerók már teljesen feltúrták a Sipán körüli temetőket. Általában agyagedényeket, gyöngyöket vagy réztárgyakat hoztak felszínre, és adtak tovább a környéket járó régiségkereskedőknek. Egy csoportjuk ekkor úgy döntött, hogy visszatér a sipáni piramisokhoz abban a reményben, hogy egy gazdag sírra bukkannak. A három piramis közül a legkisebbet, egy kb. tíz méter magas dombot választottak, melynek a tetejéhez közel kezdtek egy aknát mélyíteni.
A sipáni piramisok hipotetikus rekonstrukciója. A kirabolt és a feltárt sírok a temetkezési platform különböző építési fázisaihoz tartoztak (Forrás Gold aus dem Alten Peru. Die Königsgräber von Sipán 81. ábra, Bonn, 2001)
Csaknem 8 méter mélyen jártak, amikor egy februári éjszakán vízszintesen elhelyezett gerendákra bukkantak. Amint ezt a réteget áttörték, egy soha nem látott gazdagságú leleteket rejtő sírkamrában találták magukat. Ettől kezdve felgyorsultak az események. A páratlan leletek közvetítőkön keresztül limai és külföldi magángyűjteményekbe vándoroltak, ami pedig azonnal nem kelt el azt a huaquerók őrizték. A nagy fogásnak persze gyorsan híre ment, végül a rendőrök lecsaptak a sírrablókra.
Amikor a lefoglalt leleteket Walter Alva, a közeli Lambayeque város múzeumának igazgatója elé tárták óriási volt a megdöbbenése. Milyen tárgyakat rejthetett a sír, ha a maradékok között két aranyozott jaguármaszk és egy féldrágakő berakású aranyfej is volt?
A rendkívüli felfedezést követően a környékbeli lakosságot valóságos aranyláz kerítette hatalmába. Ásókkal, lapátokkal, rostákkal felfegyverkezett férfiak, asszonyok és gyerekek rohanták meg a piramist, hogy a huaquerók által esetleg hátrahagyott leletek után kutassanak. Ismét a rendőröknek kellett közbeavatkozniuk, hogy megakadályozzák a piramisok teljes szétdúlását. A Brüning Múzeum helyszínre érkező régészeit döbbenetes látvány fogadta. Mindenfelé hatalmas lyukak tátongtak, ráadásul a falusiak „felülről” odaküldött sírrablóknak tekintették őket, akik nemcsak egyik társuk halálát okozták, de még kincseiket is el akarták rabolni. Az ásatás első heteiben éjjeli őrjáratokat kellett tartani, és riasztólövésekkel távol tartani az állandóan felbukkanó huaquerókat, akik minden éjjel újabb és újabb gödröket vájtak a piramisba. Valóságos versenyfutás alakult ki a régészek és a sírrablók között.
A feltárás alatti sipáni temetkezési platform a korábbi rablójáratokkal. A platform tetején látható építmény jelzi a régészek által feltárt sír elhelyezkedését (A szerző felvétele)
Amikor a régészek megtisztították a feldúlt piramist, egy homokkal és kővel feltöltött 5×5 m-es területre figyeltek fel. Feltárása során már négy méter mélyen jártak, amikor egy 20 év körüli férfi csontvázára bukkantak. A halottat rézből készült sisakkal és pajzzsal temették el, és ami a legmegdöbbentőbb volt, hiányzott az egyik lába. Az ifjú harcos feladata talán egy előkelő úr örök álmának őrzése volt. A kutatók ekkor még nem tudták, milyen közel járnak a megfejtéshez. Alig 50 cm-rel e sír alatt vízszintes gerendákkal fedett üregre bukkantak. Ez igen hasonló volt a kirabolt sírhoz, és az alatta fekvő rétegek érintetlenek voltak. Itt tehát egy érintetlen sírnak kellett lennie! Kevéssel a gerendák alatt nyolc ismeretlen rendeltetésű rézszalag került elő, melyek egy téglalap alakú terület sarkait és oldalainak középpontját jelölték ki.
A sipáni 1. sír szerkezete (Forrás: Gold aus dem Alten Peru. Die Königsgräber von Sipán 380. ábra, Bonn, 2001)
A felfedezést döbbent csend követte, majd valaki megszólalt. Egy koporsó! Egy érintetlen koporsó! De lehetett-e egyáltalán koporsó? Moche sírokban eddig csak sásból font kötéllel összekötött nádkoporsókat találtak. Ha itt valóban egy rézveretes fakoporsóról van szó, akkor az igen előkelő halottat rejthet. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy egy deszkákból összerótt 2,2×1,25 m-es ládáról van szó. Amint eltávolították a fedelet egy vöröses színű szervesanyag-rétegre bukkantak, három szőttesből álló halotti lepel elporladt maradványaira. A halotti lepel alól – számtalan, csupán nagy gondossággal szétválasztható rétegben – aranyból, ezüstből, különböző anyagú gyöngyökből, színes tollakból készült halotti mellékletek korábban elképzelhetetlen tömege bontakozott ki.
A Sipáni Úr feje körül elhelyezett halotti mellékletek, fül- és orrdíszek, nyakláncok Forrás: Gold aus dem Alten Peru. Die Königsgräber von Sipán 116. ábra, Bonn, 2001)
A sok ezernyi lelet közül legfigyelemreméltóbbak az elhunyt kezeiben tartott jogarszerű tárgyak voltak. Egyikük fejrészén gazdag viseletű harcos domborműve látható, amint buzogányával egy fogolyra sújt le, miközben másik kezével a haját ragadja meg. Ez és minden más lelet egyértelműen arra utal, hogy a Sipáni Úrnak elkeresztelt személy uralkodó volt, az első régészek által megtalált moche király.
Hatalmi szimbólum a Sipáni Úr sírjából. Museo Tumbas Reales de Sipán, Lambayeque (Forrás: Gold aus dem Alten Peru. Die Königsgräber von Sipán 129. ábra, Bonn, 2001)
Paradox módon éppen a sírba helyezett óriási tömegű fémtárgy okozta korróziónak tulajdonítható, hogy magából a Sipáni Úrból alig maradt valami. A csekély mennyiségű megőrződött csontmaradvány tanulmányozásából kiderült, hogy a halott 35-45 éves férfi volt, akinek a magassága 166 cm lehetett. Ez a maga korában igen nagy termetnek számított. A csontok jó egészségi állapotról és táplálkozásról tanúskodtak, ami egybevágott a halott magas társadalmi rangjával. A halál okát nem sikerült megállapítani, külső sérülésre utaló nyomot nem találták, az egyetlen elváltozás a koponya torzítása volt. Ez a csecsemőkorban végrehajtott deformálás igen általános volt a spanyol hódítás előtti perui népeknél. A csontok és a leletek vizsgálata alapján a Sipáni Úr i. sz. 260–300 körül hunyt el.
Sírja és leletei hamarosan Peru egyik legnagyobb szenzációjává váltak, és a helyszín valóságos zarándokhely lett, míg az onnan és a később ugyanott feltárt tucatnyi hasonló sírból napvilágra került leletek számára külön múzeumot létesítettek Museo de Tumbas Reales Sipan néven (http://www.museotumbasrealessipan.pe/).
A sipáni ásatásokról és a moche civilizációról további részletek a hónap végén megjelenő Égi királyok – Földi istenekcímű kötetben
1949-ben a palenquei Feliratok Templomának feltárása során Alberto Ruz Lhuillier, az ásatást vezető mexikói régész a piramis tetején levő templom belső helyiségében az egyik padlólapba mélyített lyukakra lett figyelmes. Amint az ezekbe helyezett kődugókat eltávolították, rájött, hogy a lyukakat a kőlap kötelekkel történő beemelésére használták. Miután a kőlapot fölemelték, egy törmelékkel teli akna tátongott a kutatók előtt, ami valójában a piramis szívébe vezető lépcső lejárata volt. Az utolsó látogatók által felhalmozott kőből, mészből és földből álló, összetömörödött törmelék eltávolítása négy ásatási idényt vett igénybe. A régészek 25 méter mélyen hatoltak a piramis belsejébe, amikor a lépcső egy rövid folyosóba torkollott. A folyosó végén, egy lepecsételt kőajtó előtt hat, feltehetően feláldozott ifjú csontvázára akadtak.
A palenquei Feliratok Temploma (a szerző felvétele)
A háromszög alakú ajtó 1952. június 13-án tárult fel. Amikor az elemlámpák sápadt fénycsóvái bevilágítottak a kamra sötétjébe a kutatók szeme előtt a maja régészet világában mind az idáig elképzelhetetlen látvány tárult fel. Egy finom stukkódíszekkel borított álboltozatos kamra. A mennyezetről aláfüggő cseppkövek hálóján át egy hatalmas kőtömb sejlett fel, amely csaknem az egész kamrát elfoglalta. Tetejére majd egy méterrel hosszabb kőlapot helyeztek. Vajon mi lehetett az a hatalmas, közel 20 tonnás mészkőtömb? Tömör vagy esetleg valamilyen üreget rejt? Hasonló olmék leletekből kiindulva Alberto Ruz először oltárnak vélte, majd arra gondolt, hogy egy gazdag áldozati együttest rejtő óriási láda.
Pakal sírboltja (Pataky Zsolt felvétele)
A válaszra még hónapokat kellett várni, amíg Ruz megbízást nem kapott a feltárás folytatására. Amikor végre folytatódhatott a feltárás, Ruz először azt akarta kideríteni, hogy tartalmaz-e valamilyen üreget a kőtömb. Ezért úgy döntött, hogy egy vékony lyukat fúrnak bele. Néhány nappal később a fúró egy üregbe hatolt, majd a lyukon át bevezetett drót vége vörösre színeződött. Ettől a pillanattól kezdve nem volt kétséges, fel kell emelni a kőtömböt borító táblát. Erre 1952. november 27-én került sor, 1269 évvel és három hónappal azt követően, hogy odahelyezték. A szűk kamrában autóemelők segítségével milliméterről milliméterre haladva emelték fel az öttonnás kőlapot, hogy sérülését elkerüljék. Amint ez annyira sikerült, hogy bepillanthattak alá, egy furcsa formájú üreg rajzolódott ki. Első pillantásra egy halra emlékeztetett, és egy tökéletesen beleilleszkedő kőtömb töltötte ki, amelybe ugyanúgy, mint a templom padlójába, négy, kődugóval lezárt lyukat fúrtak. Kettőt eltávolítottak, majd az egyiken bevilágítottak, a másikon pedig Ruz bepillantott az üregbe. Szeme előtt néhány jáde darab és egy vörös festékkel borított koponya sejlett fel!
Ilyen felfedezésben előtte az amerikai kontinensen még senkinek sem lehetett része. Egy maja uralkodó – mert immáron másról már szó sem lehetett – érintetlen sírboltja egy piramis belsejében! Egészen addig a régészek meg voltak győződve arról, hogy a maja piramisokat soha nem használták temetkezési célokra, csupán templomok alépítményeként. Azóta a különböző maja városokban sorra tárták fel az uralkodói sírokat, a palenqueihez foghatót, azonban soha többé.
A maja régészetben ugyan nem ez volt az első alkalom, hogy épületet találtak egy másik alatt, de itt nem arról volt szó, hogy egy korábbi épületet belefoglaltak egy másikba, vagy a piramisba utólag ástak egy sírt, hanem a piramis, a boltozatos kripta és az oda levezető lépcső egyetlen építészeti egységet alkotott: együtt tervezték és építették meg. Így tehát a palenquei sír felfedezését követően újra kellett definiálni az amerikai piramis fogalmát.
A palenquei Feliratok Templomának belső szerkezete (Simon Martin–Nikolai Grube: Chronicle of the Maya Kings and Queens nyomán)
A sírkamrában talált szarkofág belsejében fekvő csontvázat élénkvörös cinóberrel, az élet szimbólumával hintették be. A csontokat jáde ékszerek tömege borította, az elhunyt fejét pompás diadém koronázta, füleiben vésett motívumokkal ékesített korongokat viselt. Arcát egy darabjaira hullott, több száz jádelemezkéből álló mozaikmaszk fedte, mellét 189 csöves gyöngyből álló kilencsoros gallér takarta. A maják számára a jáde zöldje a fejlődő kukorica szimbóluma volt. Számukra a kukorica és a jáde egyenlő volt a legértékesebbel, az élettel. Ezért és ritkasága miatt kapott olyan nagy szerepet az áldozati együttesekben és az uralkodók viseletében, életükben és haláluk után egyaránt.
Pakal halotti ékszerei (Mexikóváros, Museo Nacional de Antropología)
Az elhunytat rejtő szarkofág fedőlapja máig a leghíresebb maja szobrászati alkotás. Egy alvilág torkából menekülő uralkodó feltámadásának finoman metszett tanúbizonysága, peremén hosszú felirattal, amely neveket és dátumokat tartalmazott: i. sz. 603. március 24., 615. július 26. és 683. augusztus 28. Egy uralkodó hosszú életének legfőbb állomásai: születés, trónra lépés, halál. A fedőlapon található szöveg pedig elárulta, hogy a sírban fekvő férfi K’inich Janaab Pakal (Ragyogó ? Pajzs), Palenque uralkodója
Pakal szarkofágjának fedőlapja
Ő az, aki a maja kozmológia axis mundija a mitikus madárral megkoronázott világfa alatt a Kukoricaisten szoknyájában látható, egyes vélemények szerint amint halála pillanatában a Földszörny torkába zuhan, míg mások szerint éppen amint az alvilág torkából kiszabadulva újjászületik, készen arra – akármelyik pillanatot ragadjuk is meg –, hogy a világfán felhágva a mennybe jusson. Ez az újjászületés történhetett Napistenként, ahogy a maja világkép szerint az égitest minden alkonyatot követően az alvilág lépcsőzetes szintjeit követve az éjszaka sötétjébe merül, hogy hajnalban ismét megkezdje fokról-fokra való emelkedését egészen a delelőig. De a jelenetet értelmezhetjük úgy is, hogy az uralkodó Kukoricaistenként – erre utalt a vele együtt eltemetett számtalan jáde ékszer –, amint a földbe ültetett mag, várja feltámadását a misztikus hegyet jelképező piramis belsejében, a világmindenség centrumában. Ennek a folyamatnak minden másnál plasztikusabb megjelenítése áll előttünk a berlini Néprajzi Múzeum egyik vésett díszű vázáján, amelyen piramis belsejében eltemetett halottakból kisarjadó élet/világfákat jelenítettek meg, éppen úgy, ahogy Pakal őseit szarkofágjának oldalain.
Uralkodó temetése és újjászületése az ún. berlini vázán (Nikolai Grube: Los Mayas Una civilización milenaria nyomán)
Pakal sírjáról és a maja kultúráról további részletek a hamarosan megjelenő Égi királyok – Földi istenek című kötetben
1862-ben az Atlanti-óceán partvidékén egy földműves cukornád ültetvény számára irtotta a sűrű trópusi növényzetet, amikor hatalmas, gömbölyű tárgyra lett figyelmes. Földbe süllyedt, lefordított nagy vaskondérnak vélte, és jelentette főnökének, aki munkásokat küldött, hogy kiássák a szokatlan tárgyat. Ám, amit a vaskondér fenekének gondoltak az egy több mint 1,5 m magas, vulkáni kőtömbből faragott, sisakszerű fejfedővel borított emberi fej volt, s ami talán ennél is különösebb, lapos, széles orra, duzzadt ajkai kísértetiesen emlékeztettek egy afrikai négerére. A lelet azonban nem Afrikában, hanem a mexikói Dél-Veracruzban, a ma Tres Zapotesként ismert romterületen került elő. De hogy került oda? És kit ábrázolt? Valakit, aki az ősidőkben került a fekete kontinensről az Újvilágba, esetleg valamilyen helyi, ismeretlen rasszhoz tartozó embert? És egyáltalán földi halandót, valamifajta uralkodót vagy inkább istent? A felfedezés óta eltelt másfél évszázad során e kérdések többségére fényt derült, miközben lépésről-lépésre kibontakozott a kőfej készítőinek, az olmékoknak 19. században még ismeretlen története.
A hueyapani monolit fej 1939-es újrafelfedezésekor (Smithsonian Institute)
Noha a különös lelet kezdettől fogva elkeseredett vitákat váltott ki, az azt publikáló mexikói történész etióp típusúnak tekintette, és inkább Afrikához, mint a spanyol hódítás előtti Amerikához sorolta, évtizedekig hevert ismét betemetve felfedezésének helyszínén, mígnem 1925-ben két amerikai kutató újabbat nem talált egy addig ismeretlen régészeti lelőhelyen. Ezúttal azonban nem magányosan, hanem sztélékkel és oltárnak vélt hatalmas kőfaragványokkal együtt. A helyet La Ventának hívták, s valósággal ontotta a pompásabbnál pompásabb és a különösebbnél különösebb régészeti leleteket. A két amerikai azonban még mit sem tudott az ott talált leletek kulturális hovatartozásáról, és azokat a majáknak tulajdonították.
A La Venta-i A2 dombban feltárt, valamilyen szertartást megjelenítő szoborcsoport (Mexikóvárosi Nemzeti Antropológiai Múzeum)
A kép akkor kezdett tisztulni, amikor 1930-as években több észak-amerikai kutatóintézet is nagyszabású, több évtizeden átívelő programot indított a kontinens spanyol hódítás előtti civilizációinak átfogó, egyszersmind mélyreható megismerése érdekében. Ezek középpontjában a leginkább kutatott és legtöbb eredményt ígérő maja civilizáció állt, melyet két washingtoni intézet a Carnegie és a Smithsonian is tanulmányozni kívánt. Míg az előbbi a legfőbb maja városokra összpontosított, addig az utóbbi a maja civilizáció kiterjedését próbálta feltérképezni. Így került sor a peremterületen elhelyezkedő San Lorenzo feltárására, ahol nem csak újabb hatalmas monolit fejet fedeztek fel, hanem az is kiderült, hogy az i. e. 1700 táján létrejött település háromszáz évvel később az olmék civilizáció első nagy központjává vált, mint ahogy az is, hogy az olmék civilizációból ma ismert tizenhét monolit fejből tíz itt található. A San Lorenzo i. e. 1000 körül bekövetkezett lehanyatlását követően a legfőbb központ szerepét átvevő La Ventából összesen négy, míg az olmék civilizáció hanyatlásához köthető Tres Zapotesből továbbá két monolit fej vált ismertté. Monumentális voltukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a legkisebb is 1,6 méter magas és 6 tonna súlyú, míg a legnagyobb magassága eléri a 3,4 métert, súlya pedig a 40 tonnát
Olmék monolit fejszobor (Villahermosa, La Venta-park)
Az első fejszobor felfedezése óta eltelt csaknem másfél évszázad alatt számtalan kérdést tisztáztak, egyebek mellett, hogy a fejek helyi embereket ábrázolnak, mint ahogy azt is, hogy a fejekhez használt bazalt forrása a San Lorenzótól 60, La Ventától pedig 80 kilométerre fekvő Tuxtla-hegyekben található. Az azonban továbbra is vita tárgya, hogy kőkori eszközökkel, fagörgőkkel, ékekkel, kötelekkel hogy tudták a hatalmas tömböket ekkora távolságra elszállítani.
Mivel azok a társadalmak, amelyek ilyen alkotásokat hoztak létre az európai felfedezések idején szinte kivétel nélkül lehanyatlottak – még a Húsvét-szigeti szobrokat is ledöntve találták a felfedezők –, és a saját írással, gazdag képi ábrázolással rendelkező civilizációk sem igen hagytak hátra erre vonatkozó információkat, maradtak a kétségek, és az azokat eloszlatni hivatott kísérletek. Az egyik ilyen kísérlet keretében az európai újkőkor megalitikus kultúráinak hasonló problémájára próbáltak választ adni, amikor a franciaországi Bougonban 1979-ben 250 férfi egy 32 tonnás kőtömböt mozdított el 40 méterre, de említhetnénk egy hasonló, sikeres kísérletet a perui Ollantaytambóból, amikor a hatalmas inka kőtömbök szállítására keresték a megoldást. Ezek azonban pusztán kísérletek voltak, önmagukban nem bizonyítják, hogy az ősi társadalmakban is hasonlóképpen történt. Szerencsére rendelkezünk egy 1917-ből való leírással, amikor egy antropológus szemtanúja volt annak, ahogy az indonéziai Nias szigetén az utolsó megalitot, egy uralkodónak szánt halotti emléket felállították. A kb. kilenc tonnás kőemléket 325 férfi négy nap alatt húzta fel a bányától négy kilométerre egy meredek dombon fekvő faluig.
A monolitok mozgatásával kapcsolatban máig fellángoló vitákkal szemben egy másik, ugyancsak sokat vitatott kérdésben egyetértés alakult ki a kutatók között. A korai kutatók úgy vélték, hogy a sisakszerű fejfedőt viselő szobrok labdajátékosokat ábrázoltak. Noha kétségtelen, hogy ezt a rituális játékot már i. e. 1600 táján gyakorolták, mégis az a meggyőződés alakult ki, hogy a szobrok által megjelenített személyek olmék uralkodók voltak, és trónra lépésük vagy haláluk alkalmából állíthatták az őket ábrázoló fejszobrokat, amelyeket eltérő, egyedi vonásai alapján meghatározott uralkodók portréinak tartanak.
La Venta, 4. oltár (Villahermosa, La Venta-park)
Részlet a hamarosan megjelenő Égi királyok - Földi istenek című könyvből
Számos, spanyol hódítás idején létező amerikai civilizáció kapcsán számolnak be spanyol szemtanúk, vagy nem sokkal utánuk érkezett krónikások emberáldozatok különböző formáiról, de egyik kapcsán sem említenek olyan döbbenetes számokat, mértéket, mint az aztékok esetében. Paradox módon közülük is a legszélsőségesebb Diego Durán, a fiatalkorában Mexikóba került, és az aztékok iránt szokatlan tiszteletet és tárgyilagosságát tanúsító dominikánus szerzetes. Elmondása szerint az azték főváros, Tenochtitlán főtemploma, a Templo Mayor hatodik újjáépítése alkalmából, 1487-ben rendezett nagyszabású állami ünnepségek során négy nap alatt 80 400 hadifoglyot áldoztak fel, de még a legalacsonyabb értéket közlő forrás, az ún. Telleriano-kódex is 20 000 feláldozott fogolyról tesz említést.
Azték emberáldozat a Magliabechiano-kódexben. Az áldozat szívét a piramis tetején levő szentély előtti áldozati kövön kimetszették, majd az élettelen testet a piramis lépcsőjén letaszították
Ezek önmagukban is hihetetlennek tűnő számok, és még inkább azok, ha belegondolunk, hogy a spanyol hódítás idején, 1519-ben az Azték Birodalom szívének számító Mexikó-völgy lakossága mintegy 1,2 millió fő lehetett, míg az egész birodalomé 5-6 millió. Amennyiben Durán állítása igaz, akkor egyetlen szertartás alkalmával elpusztították volna Mexikó-völgy lakosságának csaknem 7, az egész birodalomnak pedig 1,3–1,6%-át! Mindehhez hozzátehetjük, hogy a Templo Mayort a 14. század eleje és 1502 között hétszer építették újjá, azaz mintegy kétszáz év alatt ennyiszer került sor hasonló fontosságú szertartásra, nem is szólva az évenként megrendezett különféle, ugyancsak emberáldozatokkal járó ünnepségekről.
A kettős szentéllyel ellátott Templo Mayor a Durán-kódexben
Mindezzel együtt hosszú évtizedek óta folyik a számháború az azték emberáldozatok mértékéről. A legutóbbi évtizedek során aztán számos olyan épületet tártak fel Mexikóban éppúgy, mint a Középső-Andokban, amelyekből feláldozott emberek maradványai kerültek napvilágra (lásd például a Huacade la Luna – Áldozat a hegyek istenének című blogbejegyzést). Ezek közé tartozott a mexikóvárosi Templo Mayor is, így a krónikák adatait szembesíthetjük a régészeti feltárások eredményeivel. Az ásatások során összesen 126 emberáldozatra utaló maradvány került napvilágra, közöttük 43 gyermeké. Egy kivételével valamennyi a kettős piramis Tlaloc istenhez tartozó oldalán feltárt 48. áldozati együtteshez tartozott. Mivel csontjaikon a régészek nem találtak vágásnyomot, azt feltételezik, hogy úgy áldozták fel őket, ahogy a koloniális szerzők szerint a Tlaloc esőistennek szánt áldozatokat: elmetszették a torkukat. Az áldozat az 1450-es évek közepére vagy végére keltezett építési fázishoz tartozott, amikor a beszámolók szerint súlyos szárazság és fagy sújtotta a vidéket. Ez olyan éhínséghez vezetett, hogy I. Moctezuma előbb kiüríttette a gabonaraktárakat, majd amikor azok is kimerültek, úgy rendelkezett, hogy az emberek bármilyen módon fenntarthatják magukat. Sok szegény arra kényszerült, a hogy a szárazság által kevésbé sújtott Mexikói-öböl partvidékére adja el magát rabszolgának.
A feláldozott gyermekeken kívül, a piramis tengelyében 47 felnőtt koponyát találtak, továbbá három olyan átfúrt koponyát, amilyeneket a Durán által ekképpen leírt koponyaállványon helyeztek el:
„… az egyik oszloptól a másikig vékony rudakat helyeztek el. Ezekre a rudakra emberi koponyákat fűztek a halántékukon keresztül, minden rúdra körülbelül húsz fejet. Egy conquistadortól tudom, hogy lehetetlen volt a koponyákat megszámolni, olyan sok volt belőlük és olyan sűrűn voltak egymás mellett, hogy rettegést és csodálatot keltettek. Csupán ezek a koponyák maradtak meg az áldozatokból … Érdeklődtem, hogy magukat a tetemeket vajon felállították-e ily módon, de mindenki nemmel válaszolt; miután a húst megették, csak a koponyát vitték a templomba. Néhányon rajta hagyták a hajat, és az rajta is maradt, míg csak ki nem hullt.”
Kőből faragott koponyákkal díszített koponyaállványt, ún. tzompantlit formázó építmény a Templo Mayor lábánál
Az emberáldozatra utaló leletek közé tartozott az a 33 koponya is, amelyet ún. Mictlantecuchtli-maszkká alakítottak át. Ezek olyan emberi arckoponyák, melyeknél a szemek helyére kagyló- és piritdarabokat illesztettek, míg orrukat és nyelvüket kovából pattintott áldozati késsel helyettesítették. Ilyen késekből több mint ezer került elő a Templo Mayorból. Az ott feláldozott, régészetileg azonosítható emberek száma csaknem azonos volt a mintegy egy évezreddel korábbi teotihuacáni Tollaskígyó Piramisában talált 137 ember maradványával, ami távolról sem támasztja alá azt a közkeletű hiedelmet, hogy aztékok vérszomjasabbak voltak minden más mezoamerikai népnél, és azoktól eltérően tömeges emberáldozatokat hajtottak végre.
Ún. Mictlantecuchtli-maszk a Templo Mayorból
Amennyiben mindez igaz, akkor fel kell tennünk a kérdést: miért éppen az aztékok váltak „rosszfiúkká” a spanyolok szemében. Minden bizonnyal meghatározó szerepet játszott ebben, hogy a veracruzi partraszállásuktól Tenochtitlánig vezető hosszú útjuk során több városban is szemtanúi voltak emberek feláldozásának, majd Tenochtitlánban megismerkedhettek annak minden borzalmával, beleértve az áldozatok szívének kitépését is. Ami azonban a legnagyobb súllyal eshetett latba az aztékok kegyetlenségéről való hiedelem elterjesztésében, az saját hódításaik igazolása. Minél inkább növelték az áldozatok számát, annál inkább állíthatták be magukat a kereszténység védelmezőiként, és léphettek fel az emberáldozat és a kannibalizmus ellen, ártatlan emberek és lelkek megmentőiként.
Mictlántecuhtli az aztékok alvilági istene amint az áldozatok vérével táplálják
A spanyolok által elterjesztett álláspont a későbbiek során aztán olyan elméletek megfogalmazásához is elvezetett, miszerint a tömeges azték emberáldozatok hátterében a háziasított állatokat nélkülöző mezoamerikai kultúrákban tapasztalható fehérjehiány keresendő. A régészeti kutatások azóta kimutatták, hogy az emberáldozat Mezoamerika szerte jelen volt, kezdetei a vadász-gyűjtögető társadalmakig, az i. e. 6000–4800 közötti időkre nyúlnak vissza, valójában a vallásos hagyományban gyökerezik, és gyakorlásukat erősen befolyásolhatták környezeti katasztrófák is.
Az azték áldozati szertartásokról további részletek a közeljövőben megjelenő Égi királyok – Földi istenek című kötetben
1559-ben Andrés Hurtado de Mendoza alkirály az egykori inka főváros, Cusco főbírájává nevezte ki az elsősorban krónikásként híressé vált Juan Polo de Ondegardót. Egyúttal arra is utasította, hogy végre eredményes kampányt indítson a bálványimádás ellen, s mint annak legfőbb szimbólumait, gyűjtse össze az uralkodók és családtagjaik múmiáit. Az 1532–33-ben elsőként Cuscóba érkező spanyolok csodálattal számoltak be a város centrumában található Qorikancháról, az Aranynegyedről, az inkák legfontosabb kultuszhelyéről. Nem csupán az épületeket díszítő arany- és ezüstborításról és a kertben található természetes méretű nemesfém szobrokról, hanem arról is, hogy a Napnak és a Holdnak szentelt templomokban őrizték az inka uralkodók, illetve feleségeik múmiáit rangjelző szimbólumaikkal együtt.
A cuscói Qorikancha maradványai a ráépült Santo Domingo-kolostorral
A dél-perui hegyvidéken az elődök kultusza évszázadok óta olyannyira fontos volt, hogy még a temetési szertartást követően sem kívántak elválni az elhunytaktól. Sokat közülük olyan kőből vagy adobéból épített temetkezési tornyokban, ún. chullpákban helyeztek el, ahol a természetes úton mumifikálódott halottakat meglátogathatták, sőt onnan elő is hozhatták azokat. Így történt a mumifikált, és a cuscói templomokban elhelyezett inka uralkodókkal is, akiket fontos ünnepek alkalmával Cusco főterére vittek. Azok részt vettek a szertartásokon, jóslatokat kértek tőlük, tehát jelképesen tovább éltek utódaikkal együtt, befolyást gyakoroltak azok életére.
Jelentőségük ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a cuscóiak bármi áron szerették volna megóvni uralkodóik múmiát attól, hogy a spanyolok kezére kerüljenek. A város1533-as elestét követően némelyiket élelemtárolóban, másokat hatalmas korsókban vagy éppen falfülkékben rejtettek el. Ez egészen Polo de Ondegardo akciójáig sikerrel járt, neki azonban már a kinevezését követő évben sikerült felkutatnia és megszereznie nem csupán az inka uralkodócsaládok még létező múmiáit, hanem a hozzájuk kapcsolódó uralkodói szimbólumokat is, sőt azokat a szobrokat is, amelyek bizonyos eseményeken „helyettesítették” az uralkodó múmiáját. Amikor az egyik uralkodó Thupa Inka Yupanqui dédunokája, az ugyancsak krónikásként híressé vált Garcilaso de la Vega Polo cuscói házában megtekintette a múmiákat, úgy találta, hogy azok tökéletes állapotban vannak, úgy felöltöztetve mintha elevenek lennének, még a királyi fejpántot is viselték. Amikor megérintette anyja nagybátyjának, Wayna Qhapaqnak egyik ujját, az olyan érzést keltett benne, mintha fából lenne.
Szertartás az elhunyt uralkodó és felesége "részvételével" Az elhunyt uralkodó múmiája Garcilaso leírásának megfelelően ülő helyzetben, kezét mellén nyugtatva, uralkodói szimbólumával látható. A háttérben faragott kövekből rakott chullpa egy halott maradványaival (forrás: F. Guaman Poma de Ayala: Nueva Corónica y Buen Gobierno)
A múmiák közül azonban hiányzott dédapjáé. Az ugyanis még a spanyolok megérkezése előtt, az inka polgárháború idején megsemmisült, amikor a győzelemre álló Atawalpa inka hadvezérei nem csak az ellenlábas Waskar inkát támogató leszármazottakat tizedelték meg, hanem még azok egyenes ági felmenőjének, Thupa Inka Yupanquinak múmiáját is elégették! Hasonló sors jutott osztályrészül a birodalmi hódításokat elindító Viracocha inkának is, ám az ő múmiáját már Gonzalo Pizarro égette el évekkel később. A helyiek azonban mindkettőjük hamvait összegyűjtötték, így próbálták fenntartani kultuszukat.
Garcilaso látogatását követően Polo az általa összegyűjtött múmiák egy részét Limába küldte, hogy az alkirály is megszemlélhesse azokat, a többit pedig Cuscóban titokban eltemette, nehogy ismét a helyiek kezébe kerülve továbbra is a bálványimádás tárgyául szolgáljanak. A Limába került múmiákat a San Andrés Kórházban állították ki, ahol több mint nyolcvan évig voltak láthatóak. Későbbi sorsuk ismeretlen, az ezredforduló környéken ott végzett radarvizsgálatok és ásatások során nem sikerült a nyomukra bukkanni.
Hasonló sors várt arra a kicsiny, minden másnál szentebb aranyszoborra is, amelyben az elhunyt uralkodók elhamvasztott szívének hamuját tartották. A szobrot a spanyol behatoláskor kimenekítették Cuscóból, majd 1572-ben Tupac Amaru elfogásakor a hódítók kezére került (lásd a Vilcabamba... c. bejegyzést), és Francisco Toledo alkirály zsákmánya lett. Az ő hagyatéki leltárában még szerepelt Spanyolországban, aztán egyszer és mindenkorra nyoma veszett.
Részlet az Égi királyok – Földi istenek. Latin-Amerika ősi civilizációi címmel hamarosan megjelenő kötetből.
A spanyol hódítás idején a technikai értelemben legfejlettebb amerikai népek a bronzkorszakban éltek. Az elérhető hőmérséklet felső határa miatt szóba sem jöhetett a vasérc megolvasztása. Emiatt a feldolgozható fémek köre a színes- és nemesfémekre korlátozódott. A prekolumbián fémművesség másik sajátossága, hogy rendkívül egyszerű eszközöket, ugyanakkor igen bonyolult készítési eljárásokat alkalmaztak, így például az elektrolízist.
Az ősi Amerika fémművességének egyik fő övezete a Középső-Andok volt, különösen két terület: az észak-perui tengerpart és Dél-Ecuador, illetve a dél-perui hegyvidéktől Északnyugat-Argentínáig húzódó vidék. A legkorábban megmunkált fém az arany volt, tekintettel arra, hogy természetes formában is előfordul, értékes és könnyen megmunkálható. A legkorábbi lelet – kalapált aranylemez és kőszerszámok – a dél-perui Waywankából, i. e. 1500-ból való. A fémművesség első virágkora a Chavín-kultúra idejére tehető, amikor kalapált aranylemezekből domborítással készítettek tárgyakat. Ez a hagyomány folytatódott a Paracas- és Nasca-kultúrában, valamint a Titicaca-tó medencéjében. Az északi tengerparton a moche kultúra kezdeteitől egy jóval bonyolultabb technika alakult ki, beleértve az öntési és ötvözési eljárásokat is.
Féldrágakő berakásos, domborított tiahuanacói aranydiadém (Aranymúzeum, La Paz, Bolívia)
Az ősi bányászok könnyen bontható, felszínhez közeli telérekből, a legegyszerűbb eszközökkel nyerték ki az ércet: a chilei Atacama-sivatag Chuquicamata bányájának egyik járatában egy hosszú évszázadokkal ezelőtt elpusztult „rézember” maradványai mellől lámabőr tarisznya, kosarak, nyeles és nyél nélküli kőkalapácsok, lapát, rövid botok kerültek elő.
Az érckitermelést követő feldolgozás fázisai legjobban az észak-perui Batán Grandéból ismerhetők meg, ahonnan nem csupán ősi bányák, fémfeldolgozási hulladék és eszközök ismertek, hanem műhelyeket is feltártak. Az ott található kemencékbe helyezett arzénos rézércből, salakosításra szolgáló vasércből és a vidéken nagy számban tenyésző algarrobofából nyert szénből álló olvasztótöltetet kerámiából készített csöveken át fújták, majd az 1150–1250 °C-on megolvadt ércből keletkezett öntvényt batánokon, kőmozsarakon törték szét a salak és a tiszta fém szétválasztása céljából. Ezt követően a tiszta fémet újraolvasztották. Az olvasztás során a fémekből arany-ezüst, arany-ezüst-réz, réz-arany – ez az úgynevezett tumbaga –, illetve réz-arzén vagy réz-ón (bronz) ötvözetet állítottak elő.
Fémolvasztási jelenet egy moche edényen. A kemence boltozatán jól látható egy elkészült bronzbalta
Az így nyert tiszta fémből vagy ötvözetből kalapálással vagy viaszveszejtéses öntéssel készítettek használati eszközöket, áldozati tárgyakat, ékszereket vagy éppen – amint a Huaca Loró-i uralkodói sírból előkerült miniatűr baltákra emlékeztető rézöntvények jelzik – a pénzhasználat megjelenésére utaló tárgyakat. Aranyozásra, illetve ötvözetből készült tárgyak felületének aranyban történő feldúsítására különböző kémiai és fizikai eljárásokat alkalmaztak. Végül a tárgyakat véséssel, poncolással, filigrántechnikával, féldrágakő vagy éppen kagylóberakással – az ehhez szükséges türkizt, lapis lazulit, Spondylus kagylót akár több ezer kilométeres távolságról szerezték be –, tausírozással díszítették.
A mitikus Lambayeque uralkodót, Naylampot ábrázoló féldrágakő berakásos arany nyaklánc (Museo Brüning, Lambayeque, Peru)
Az Inka Birodalom felemelkedése a fémből készült tárgyak használatának drámai növekedését hozta. Ebben a korszakban már nem csupán hatalmi és kultikus célokra, valamint ékszerként készítettek fémtárgyakat, hanem fegyverként és kézműves, illetve mezőgazdasági eszközként is széles körben használták ezeket. Ebben nagy szerepet játszott az arzénos bronznál keményebb, ellenállóbb ónos bronz elterjedése, ami egyértelműen az inka terjeszkedésnek volt tulajdonítható. A hódítás egyik mozgatórugója az ilyen nyersanyagoknak otthont adó bolíviai és argentínai területeken éppen az ónos bronz előállításához szükséges nyersanyagforrások megszerzése volt. Ezeket aztán az inkák a korábbiaknál sokkal nagyobb állami bányákká alakították.
Egy inka épületből előkerült bronzbalta (Incarracay, Bolivia, a szerző feltárása)
A kitermelt nyersanyag végső feldolgozására a fővárosban, Cuscóban és az inka állam által létrehozott tartományi központokban került sor. Az egyik legmegbízhatóbb perui krónikás Cieza de León szerint „…minden ilyen központban rendelkeztek a királyok Naptemplomokkal, fémolvasztó házzal és sok fémművessel, akik egész idejükben egyebet sem csináltak, mint pompás aranytárgyakat és nagy ezüstedényeket készítettek.” Ugyancsak spanyol krónikások számolnak be arról, hogy a cuscói főtemplom, a Qorikancha <Aranynegyed> falait arany- és ezüstlemezekkel borították, kertjében pedig aranyból és ezüstből készített, termékenységet biztosító állat- és növényszobrokat helyeztek el. Hasonló, áldozati céllal készült ember- és lámaszobrocskák kerültek elő a birodalom legkülönbözőbb pontjairól, így például a havas csúcsokon feláldozott gyermekek mellől is.
Felöltöztett, tolldísszel ékesített ezüstfigura egy a Llullaillaco csúcsán feláldozott gyermek sírjából (Museo de Arqueología de Alta Montana, Salta, Argentína)
Ma már csak ezek a szerénynek nevezhető tárgyak képviselik az inkák kincsét. A spanyol konkvisztádorok csillapíthatatlan kincsszomjuk kielégítése érdekében több mint tizenegy tonna aranytárgyat olvasztottak be az általuk csapdába csalt Atahualpa inka váltságdíjaként, és még csak ezután következett az inka főváros, Cusco kifosztása. Így aztán csak azok a kincsek élték túl az évszázadokat, amelyek már a spanyolok érkezésekor is földben voltak előkelő személyek halotti mellékleteként. Ezek legpompásabb darabjai a sipáni sírokból előkerült moche uralkodói ékszerek, közülük is talán leginkább a Sipán Úr miniatűr emberalakokat ábrázoló fülkorongpárja.
A Sipáni Úr türkizberakásos arany fülkorongja (Museo Tumbas Reales de Sipán, Lambayeque, Peru)
Évtizedek óta hiába kutattak utána. Attól kezdve, hogy az 1930-as évektől mind nyilvánvalóbbá vált a régészek előtt egy az inkákénál évszázadokkal korábbi perui birodalom léte, szerettek volna rábukkanni valamely uralkodójának sírjára. Számos településén végeztek ásatást, jó néhány, gazdag mellékletekkel ellátott temetkezést tártak fel, ám ezek csupán előkelőket rejtettek. A Wari főváros feltárása során találtak faragott kővel burkolt, nagyméretű, egykoron feltehetően uralkodókat rejtő sírkamrákat is, ám azokat kivétel nélkül kifosztották, valószínűleg még a spanyol hódítás előtti időkben.
Minthogy a hegyvidéki Peru nagy részét uralma alá hajtó Wari Birodalom évszázadokkal (i. sz. 750–1000) megelőzte a spanyolok által megdöntött Inka Birodalmat, írott források híján csakis a régészet segíthet olyan alapvető sajátosságainak megismerésében, mint a társadalmi szerkezete, hatalmi berendezkedése. Ehhez azonban, egyebek mellett, tudományos módszerekkel feltárt, pontosan dokumentált temetkezésekre van szükség.
El Castillo de Huarmey látképe (forrás Internet)
A régészek megjósolhatatlan, de többnyire nem is annyira vak szerencséje ezúttal egy fiatal lengyel régész által vezetett kutatócsoportra mosolygott. A Limától mintegy 270 km-re északra fekvő El Castillo de Huarmeyben folytatott ásatásaik színhelyét évtizedek óta fosztogatták a sírrablók, ami az esetek többségében nem sok jóval kecsegtet. Ám vannak olyan esetek, amikor éppen a kincskeresők tesznek a régészek számára hozzáférhetővé fantasztikus alkotásokat, ahogy az az elmúlt évek maja falfestményei esetében történt, vagy éppen fordítva: saját maguk temetnek el gazdag leleteket rejtő sírokat. A régészek azonban kitartóbbak, türelmesebbek, és gyakran olyan jelekre is felfigyelnek, amelyek a sírrablók figyelmét elkerülik. Ez történt ezúttal is.
A lelőhely feltárás közben (forrás Internet)
A 2010 januárjában megkezdett kutatás első lépéseként légi fotók hagyományosnak nevezhető elemzése mellett képalkotó geofizikai felmérést végeztek a mintegy 45 ha kiterjedésű lelőhely magját alkotó két nagy vályogpiramison, melynek során a közöttük fekvő gerincen a régészek egy olyan, alig észrevehető körvonalra lettek figyelmesek, amiből egy földalatti építményre következtettek. Ez eldöntötte az ásatás színhelyét. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a korábbi sírrablók éppen ott rakták le a máshonnan kitermelt törmeléket. Ennek az eltávolítása hosszú időt vett igénybe, végül 2012 szeptemberében egy olyan szertartási teremre bukkantak, amelyben egy kőtrón állt, alatta pedig egy kőtörmelékkel lezárt üreg helyezkedett el. A törmelékben egy függőlegesen elhelyezett fabuzogány jelezte az alatta rejtőző mauzóleumot. A 30 tonnányi törmelék eltávolítását követően 54, ülő helyzetben eltemetett, textilbe csavart holttestre bukkantak, a mellettük levő három oldalfülkében pedig egy-egy előkelő halottra.
Aranyozott fülkorongpár (forrás National Geographic)
Halotti mellékleteik – egyebek mellett szárnyas természetfölötti lényeket ábrázoló arany-ezüst fülkorongok, hasonló lényekkel ékesített fatárgyak, arany szövőeszközöket rejtő náddoboz, alabástrom serleg, ragyogóan festett korsó – kétséget sem hagytak afelől, hogy magas rangú nőkről van szó. Ezt támasztotta alá az a hat, nyújtott testhelyzetben eltemetett halott is, akiket minden valószínűség szerint a temetés során áldoztak fel.
Előkelőket ábrázoló polikróm korsók. Balra lelet El Castillo de Huarmeyből (forrás Internet), jobbra a budapesti Néprajzi Múzeum egy hasonló tárgya (ltsz. 73.162.49)
A több mint ezer halotti melléklet egyik legfigyelemreméltóbb darabja az az edény, amely tengerparti harcosok és baltával hadonászó Wari betolakodók küzdelmét ábrázolja. Ez a jelenet újra a tudományos figyelem középpontjába helyezi azt az évtizedes vitát, hogy a hegyvidéki eredetű Wari Birodalom szerepet játszott-e az észak-perui tengerpart legnagyszerűbb civilizációja, a moche bukásában. Az a tény, hogy a tudományos ásatás során eddig soha fel nem tárt halotti mellékletekkel túlvilági útjukra bocsátott nőket olyan palota együttesben temették el, amely éppen a moche civilizáció déli peremvidékén helyezkedett el, arra utal, hogy a határterületre telepített elit tagjairól lehet szó.
Arany szövőeszközöket tartalmazó náddoboz, az andesi nők visszatérő halotti melléklete
Az El Castillo de Huarmeyben feltárt előkelő nők maradványai még egy további különleges sajátosságra derítettek fényt: testükön rovarbábok maradványait sikerült kimutatni. Az ásatók ebből arra következtettek, hogy az elhunytakat a szolgák időről időre kivitték a temetkezési kamrából, hogy a szertartási terem trónjára helyezve vegyenek részt az élők ünnepein. További részletek híján nem tudhatjuk, hogy valóban így történt-e, de azokat az andesi lélekfelfogásról tanúskodó kerámiaábrázolásokat és spanyol leírásokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül, melyek szerint a halott lelke egy légy formájában távozik a testből, s amíg ez meg nem történik, azaz a rovar ki nem kel az elhunyt testéből, addig azt nem lehet végső nyugalomra helyezni.
Az andesi művészetben egyedülálló alabástrom serleg (forrás Internet)
A perui tengerparton az északi Lambayequétől a déli Nascáig százával, ha nem ezrével magasodnak az adobéból, azaz vályogtéglából emelt lépcsős piramisok. Ezek bizonyos vonatkozásban eltérnek az óvilági és a mexikói piramisoktól, míg másokban megegyeznek velük.
A perui piramisépítészet kezdetei i. e. 3000 tájára, a rétegzett társadalom kialakulásának kezdeteire nyúlnak vissza. A tengerparton akkor kezdtek el csonka gúla formájú, kőből, földből összehordott építményeket emelni. Az ezek tetején elhelyezett, befelé egyre kisebbedő, labirintusszerű folyosón át megközelíthető szertartási épületekhez és udvarokhoz a piramis előtti térről egy rámpán lehetett feljutni. Az említett forma és funkció aztán egészen a spanyol hódításig fennmaradt, a legnagyobb, negyvenméteres magasságot elérő piramisokat azonban a moche és a Lambayeque-kultúra idején emelték.
Az utolsó moche főváros, Pampa Grande főpiramisa
Építőanyaguk, az agyag és főként a homok a sivatagos perui tengerparton korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. Vízzel oldott keveréküket formába öntötték, és szabad kézzel vagy formában tégla vagy cipó alakúra formálták, majd égetés nélkül megszárították. A fában szűkölködő vidéken ekkora mennyiségben nem tudtak téglát égetni, de tulajdonképpen nem is volt rá szükség, mivel a kiszáradás során szinte a bennük levő teljes vízmennyiséget elveszítő téglák rendkívül szilárdakká váltak. Egészen az igen ritkán, de időről időre előforduló, El Niño-jelenség okozta nagyobb esőkig. Ekkor, mint a vízbe dobott pezsgőtabletta, szinte szétmállanak. Ezért láthatunk minden ilyen romterületen vízerózióra utaló nyomokat, ami néhány évszázad múltán az ilyen anyagból épített ősi települések elkerülhetetlen pusztulásához vezet.
Erózió által súlyosan károsított túcumei piramisok
A korábbi piramisok kizárólag különböző módon kötésbe rakott adobetéglákból készültek. A téglák közeit habarccsal töltötték ki, a piramis felületét vakolták, és polikróm domborművekkel ékesítették. Számos piramis esetében, például a Huaca de la Lunánál megfigyelhető, hogy az adobetéglákat oszlopokba rakták, és a téglákat a legkülönbözőbb bélyegekkel jelölték meg. A legvalószínűbb magyarázat szerint a piramisokat különböző településekről való munkacsapatok építették, és egy-egy oszlopot egy-egy ilyen csapat emelt, bélyegeikkel megjelölve az általuk készített téglákat.
Freskórészlet a Huaca de la Luna tetejéről
Az i. sz. I. évezred második felétől emelt építmények javarészt már kazettás szerkezetűek: az adobefalak által határolt kazetták közötti üregeket földdel, agyaggal, adobetörmelékkel töltötték fel, tetejükre kőzúzalékot szórtak, és rendkívül kemény, időtálló algarrobo- (Prosopis juliflora-) gerendákat, valamint gyékényfonatokat fektettek. Erre került az újabb kazettasor. Az alapozás nélküli építmények szilárdságát a fölfelé lépcsőzetesen egyre kisebbedő gúlaszerkezet biztosította. A feljutáshoz rámpát létesítettek, aminek vonalát, ha elegendő szabad tér nem állt rendelkezésre, akár többször is megtörték, lásd például a túcumei piramisokat.
Maguk a piramisok elsősorban szertartási épületek alapzataként szolgáltak, de sírokat is találtak bennük, amint erről az utóbbi évtizedek legszenzációsabb perui felfedezése, a sipáni síregyüttes is tanúskodik. A piramisok közti területeket alacsonyabb építmények, falak által körülfogott területek foglalták el, itt kaptak helyet az előkelők lakóépületei, a kézművesek műhelyei, és ezek szolgáltak különféle közösségi eseményekkor a városban és környező falvakban élők gyülekezőhelyeiként, de temetkezési helyként is.
A legnagyobb "vályogváros": Chan Chan, a Chimú Birodalom fővárosa
Ezek miatt a gazdag sírok miatt kezdték el fosztogatni a perui piramisokat már a koloniális idők kezdetétől. A Nappiramis esetében a spanyolok egyenesen odáig vetemedtek, hogy a piramis nagyobbik felét a Moche folyó elterelt vizével mosatták el. A piramisrablás igazi korszaka azonban a 19. század második felével érkezett el a nyugati múzeumok kielégíthetetlen éhségének köszönhetően. Az ősi pirmisok rombolásának sajátos formáját kéopviselek azok az esetek, amikor a mai települések közelében álló piramisokat azért rombolják le, hogy építőanyagukat újrahasznosítsák.
Az észak-perui tengerparton, a Cerro Blanco lábánál másfél ezer éve magasodik elpusztíthatatlanul egy hatalmas vályogpiramis, a Huaca de la Luna, vagy Holdpiramis. Dacára annak, hogy a kincskereső spanyolok hatalmas sebeket ütöttek rajta. Oldalába ház méretű lyukakat vágtak, tetejébe hatalmas gödröket ástak. Lerombolni mégsem tudták. Nem csoda, hiszen több tízmilliónyi adobe, azaz vályogtéglából épült. Ám annak ellenére, hogy sosem tartozott az „elveszett piramisok” közé, sőt tudományos kutatása több mint egy évszázada megkezdődött, egészen a 2000-es évekig nem derült fény arra, mire is szolgált valójában. Ugyanaz tette lehetetlenné igazi megismerését, ami évszázadokon át megóvta a természet és az emberkéz okozta pusztítástól: hatalmas mérete.
Huaca de la Luna a Cerro Blanco lábánál, előtérben a rablóásatások nyomaival
A mai állapotában 290×210 méteres Huaca de la Luna magja egy 95×95 méter alapterületű, jelenlegi állapotában 32 méter, eredetileg azonban ennél biztosan sokkal magasabb lépcsős piramis, tetején körülkerített udvarokkal és épületekkel. Északi lábánál egy 175×75 méter kiterjedésű, míg keleti oldalán további két tér (2., illetve 3A–C tér) terül el. Az 1991-ben megkezdett nagyléptékű ásatások – köszönhetően részben a korábbi pusztításoknak – lehetővé tették, hogy megismerjük a piramis építésének történetét, belső szerkezetét, és végül az ott lezajlott szertartások jellegét és folyamatát.
Huaca de la Luna rekonstrukciója
Az észak-perui tengerpartot az i. sz. I. évezred kezdetétől a 8. századig uraló moche civilizáció egyik fő szertartási központjának számító épületegyüttes létrehozása az évezred első negyedében vette kezdetét, és az 5–7. századig öt újjáépítést ért meg úgy, hogy az ősi amerikai civilizációk szokásainak megfelelően a korábbi főpiramist érintetlenül belefoglalták az előzőbe. Egyes feltevések szerint a halálukkor istenné váló főpapok temetése (eddig két ilyen sírt találtak a piramisban) adott alkalmat egy-egy új piramis megépítésére, míg mások szerint – a két lehetőség egyébként nem zárja ki egymást – az újjáépítések az El Niño-jelenségek okozta heves esőzések nyomán bekövetkező pusztító áradások után történhettek, amikor az új élet elindításához szükséges áldozatokat kellett felajánlani, például egy istennek szánt új piramistemplom megépítésével és ahhoz kapcsolódó emberáldozatok bemutatásával.
A feltárások során eltávolított hatalmas homok- és omladéktömeg alól előbukkantak a piramis külső oldalát díszítő ragyogó színű agyagdomborművek, amelyeket a lépcsős piramis egyes szintjeit alkotó támfalakon helyeztek el. Hasonló domborművek ékesítették a piramis lábánál elhelyezkedő tereket lezáró falak befelé néző oldalát is, s így együttesen egységes, igen erős vizuális hatást gyakoroltak az ott lezajló szertartásokon megjelenő tömegre. Egyfelől felerősítették a szertartás alanyaként jelenlévő emberek által gyakorolt hatást, másfelől láthatóvá tettek az ott csupán képzeletben megjelenő isteneket, mitikus lényeket. Ennek megfelelően a domborművek két, egymáshoz kapcsolódó, de megjelenésében nagyon is különböző tematikát mutatnak. A piramis oldalának felső szintjein a mai napig nem pontosan azonosított, tengeri (rák, hal) és szárazföldi (macskaféle ragadozó, kondor, kígyó) állatok, illetve emberek sajátosságait különböző arányban vegyítő természetfölötti lények ismétlődő ábrázolása látható, míg alsóbb szinteken, illetve a teret lezáró falakon nagyon is könnyen azonosítható ábrázolások jelennek meg. Szemből ábrázolt, egymás kezét fogó, díszes viseletű emberek, illetve nyakukra hurkolt kötéllel egymáshoz fűzött meztelen férfiak, akiket egy felöltözött személy vezet, mögöttük pedig ugyancsak felöltözött harcosok fegyvereket és ruhadarabokat visznek. A piramis tetején létesített épületeket és udvarokat ugyancsak domborművekkel borították, itt azonban nem valamilyen eseménysort felidéző jelenetet láthattak a résztvevők, hanem az ott lezajló szertartásnak hátteret adó istenábrázolás ismétlődött újra és újra, szinte végtelenül.
A piramis északi homlokzatának rekonstrukciója. Legalsó sorban a nyakuknál kötéllel összefűzött foglyok ábrázolása. Előtérben az 1. tér, oldalt a felvezető rámpával
Arról, hogy ott mi történt, egy 1995-ben napvilágra került megdöbbentő leletegyüttes szolgált döntő bizonyítékkal, amikor a piramis tetejéhez kapcsolódó ún. 3A téren található természetes sziklakibúvás mellett több mint 70 fiatal férfi, legalább öt különböző alkalommal feláldozott maradványaira bukkantak. Azt, hogy a fiatal férfiakat – valamennyien 15. és 40. életévük között haltak meg, és legtöbbjük 25 év körüli volt – feláldozták, a csontvázak helyzete mellett az bizonyította minden kétséget kizáróan, hogy a két leggyakoribb, halált okozó sérülés a nyakcsigolya elülső oldalán látható, esetenként több vágás, illetve valamilyen tompa tárgy, valószínűleg a moche vázafestményekről ismert fa-, illetve ún. csillagfejű buzogány által okozott koponyatörés volt.
A feláldozottak maradványai a Huaca de la Luna tetején (Forrás: Steve Bourget: Rituals of Sacrifice)
A megelőző eseményekről elsősorban vázafestmények szolgálnak információkkal. Ezeken harci jeleneteknek vagyunk szemtanúi, amint párokra oszló harcosok küzdenek egymással, és gyakran láthatjuk, hogy a vesztes harcosok, a megalázás jeleként, már részben vagy egészben mezítelenek, esetleg már meg is kötözték őket.
Moche vázafestmény: harci jelenet (Forrás: Ethnologisches Museum, Berlin)
Az események folytatása a Huaca de la Luna északi oldalán elterülő 1. teret övező falak domborművein látható, ahol az összecsapások során foglyul ejtett fiatal harcosok fegyvereiktől, rangjelző szimbólumaiktól megfosztva, meztelenre vetkőztetve, nyakukra hurkolt kötéllel összefűzve vonulnak a piramis lábánál elterülő térre. Ott, a tér méretei alapján, egy nagy tömegnek helyet adó, nyilvános szertartás részesei voltak, majd egy rámpán a piramis tetején félelmetesen vicsorgó istenarcokkal borított szertartási udvarra vezették őket. Végül ott vagy a mögötte elhelyezkedő kisebb téren áldozták fel őket, csontjaikon talált gyógyulófélben levő sérüléseik alapján esetleg hetekkel a vázafestményeken ábrázolt összecsapásokat követően, majd – más vázafestményeket tanúsága szerint – vérüket áldozati serlegben kínálták a kultuszhely istenét megjelenítő főpapnak vagy az uralkodónak (emberi vér nyomait két hasonló serlegen is kimutatták), holttestüket pedig a szétszórt végtagokkal a szent szikla elé vetették.
Áldozati jelenet: feláldozott harcosok vérét kínálják egy uralkodó/főpapnak (Forrás: Museum für Völkerkunde, München)
Írott források híján az áldozati szertartásnak számtalan részlete homályban marad, többek között az is, hogy milyen célból és miért azon a helyen áldozták fel az ifjakat, ahol megtalálták őket. Ez utóbbi két kérdésre a piramis domborművei és a már többször emlegetett moche edényábrázolások alapján keressük a választ. A Huaca de la Lunáról ismert domborművek egyik legfigyelemreméltóbb, s talán leggyakrabban ismétlődő alakja egy vicsorgó szájjal, abban hatalmas agyarakkal ábrázolt, részben emberi, részben állati vonásokat mutató lény. Egész alakos változatában hol az egy évezreddel korábbi Chavín de Huántar-i szertartásközpont ún. Botos Istenéhez hasonlóan kitárt kezeiben kétfejű kígyókat tart, hol pedig kondorfejekben végződő övvel jelenik meg. Másik megjelenési formájában csak végtelenül ismétlődő arcát láthatjuk tengeri szimbólumokkal keretezve a piramist koronázó udvar belső falain. Nem tudhatjuk, hogy egyetlen isten eltérő megjelenési formáiról vagy két különböző isten közös attribútumairól (macskaféle ragadozó fej) van-e szó, de nagymacskaszerű vonásai és kondorfejes öve alapján ezt a lényt tekintik a hegyek istenének.
Ugyanez a félig ragadozó- félig emberalak bukkan fel számtalan vallási tartalmú moche edényábrázoláson, így azokon a figurális edényeken is, amelyek egy hegycsúcsok között lezajló emberáldozatot jelenítenek meg. A jelenet egyik főszereplője a fent leírt figura, akinek jelentőségére a többi szereplőnél jóval nagyobb mérete utal. A másik főszereplő meztelenül, szétvetett végtagokkal hever a hegy lábánál: egy hegycsúcsról alávetett feláldozott férfi (egy másik, ugyancsak meztelen fogoly nyakára vetett kötéllel vár a sorsára). A jelent harmadik főszereplője a legmagasabb hegycsúcson térdeplő női alak, akinek előrevetett hosszú hajzuhatagából kanyargó vízfolyam tör elő, és a hegy lábánál összefolyik a feláldozott férfi kiömlő vérével. A jelenet itt felsorolt fő elemeit egybevetve arra a következtetésre juthatunk, hogy egy olyan áldozati szertartás tanúi vagyunk, amelyben foglyul ejtett férfiakat áldoznak fel annak érdekében, hogy a föld termékenységét biztosító vízhez jussanak, melyért cserében az áldozatok kiontott vérét, illetve az életét kínálják fel. Az áldozatért kapott víz forrása a hegy csúcsán helyet foglaló női alak, illetve maga a hegy, amelynek ura a félig ragadozó félig ember alakjában látható. A perui népek, mexikói társaikhoz hasonlóan a hegyeket tekintették a víz forrásának, érkezzen az öntözővizet adó folyó vagy éppen halálos veszélyt jelentő lavinává változó hó vagy jég formájában.
Moche vázajelent: áldozat a hegyek istenének (Forrás: Ethnologisches Museum, Berlin)
Arra, hogy ebben a folyamatban, mármint az eső, az öntözővíz és végső soron az élet megszületésében az andesi népek felfogása szerint milyen szerepet játszott a hegycsúcson ábrázolt nő és a hegyek istenének/szellemének tekinthető keverék lény, egy másik moche vázafestmény és egy mítosz világít rá. A fenti jelenethez hasonlóan számos változatban fennmaradt vázafestményen a hegyek istenét látjuk egy nővel nemi aktus közben, miközben testükből a Carica candicans nevű fa sarjad, amelynek ágain ugrándozó majmok a fa ulluchu nevű terméseit gyűjtik kosarakba (ezek a véralvadást gátló termések a hegyek istenével/szellemével együtt bukkannak fel azon a felajánlási szertartáson is, amelynek során az áldozatok vérét kínáljak egy uralkodónak, vagy főpapnak).
Moche vázafestmény (Forrás: magángyűjtemény, Donna McClelland rajza)
Arra nézve, hogy ki volt, pontosabban, milyen szerepet töltött be a mindkét ábrázolásban megjelenő nő, és hogy a hegyek istenével történő közösülése mit is jelképez valójában, az a mítosz világít rá, amelyet 16. század végén a perui hegyvidéken, történetesen egy olyan pap, Fráncisco de Ávila jegyzett le, akit indiánok bálványimádásának felszámolásával bíztak meg. A mítosz egyik szereplője egy asszony, a másik Pariacaca, a víz, az eső, a menydörgés és a hegyek istene.
„Azokban az időkben élt egy igen szép asszony. Chuquisusónak hívták. Egy nap sírva öntözte kukoricaföldjét. Sírt, mert a kevés víz nem nedvesítette meg a kiszáradt földet. Egyszerre csak alászállt Pariacaca és köpenyével betakarta a kicsiny tó száját. Az asszony még keservesebb sírásra fakadt, amikor látta, hogy még az a kevéske víz is elapadt. Ekkor találkozott Pariacacával, aki megkérdezte.
– Miért bánkódsz testvérkém?
– Mert a kukoricaföldem elpusztul a szárazságtól.
– Ne keseregj! Gondoskodom róla, hogy elegendő víz érkezzen onnan fentről, a tavatokból. De cserében hálj velem!
– Előbb jöjjön a víz! Amikor megöntöztem a földemet, veled hálok.
– Jól van, egyezett bele Pariacaca, és megnyitotta a víz útját. Az asszony megöntözte az összes földet, nem csak a sajátját. Amikor befejezte, Pariacaca így szólt.
– Most akkor hálj velem
– Még nem, majd holnapután. Előbb azt akarom, hogy a folyó az összes földet öntözze. Végezd el a munkát, aztán veled hálok.
Pariacaca annyira szerette őt, hogy mindent teljesített, amit kívánt. Pumák, rókák, kígyók, és a legkülönfélébb madarak segítségével bővizű, széles csatornává változtatta a Cocochalla-vízmosásból a földekre vezető kis erecskét. Amikor elkészültek Pariacaca így szólt.
– Gyere, hálj velem!
Így is történt. Végül az asszony azt mondta, induljunk útnak együtt, vigyél magaddal. Pariacaca elvitte őt a Cocochalla-csatorna szájához, ahol az asszony így szólt: én itt maradok a csatorna partján, és abban a pillanatban kővé változott.”
Ebben a lebilincselő történetben annak a sok helyütt megfigyelhető hiedelemnek a szép példáját látjuk, amikor a női termékenységet a föld termékenységével azonosítják: azzal hogy a mítoszban szereplő Chuquisuso odaadta magát Pariacacának valójában a föld termékenységét biztosította, amihez természetesen szükség volt a férfi isten képében megjelenő eső/öntözővízre is. Egyesülésük gyümölcse a bőséges termés, vagy amint az utolsó vázafestményen láthattuk, maga az élet fája. Így válik érthetővé a hegyek istenének és a női alaknak a szerepe az első jelenetben, és ha visszafelé gombolyítjuk a történet fonalát, akkor megérthetjük, hogy milyen célt szolgáltak a Huaca de la Lunán végrehajtott áldozatok: az eső/öntözővíz forrásának tekinthető hegynek mutattak be áldozatot. Amennyiben ez így volt, akkor a Huaca de la Lunát olyan, esőt adó heggyel azonosíthatjuk, amelyet szimbolikusan valamely vallási szempontból fontos pontra helyeztek át. Ennek az áthelyezett piramis/hegynek a tetejére az alatta elterülő térről induló rámpán vezették fel a feláldozásra kiszemelt foglyokat, hogy aztán hegycsúcsot jelképező sziklakibúvásnál végrehajtsák az áldozatot. Ez lehetett az a szent hely, ami miatt éppen ott építették fel a piramist, azaz helyezték át a hegyet, és ez magyarázza meg, miért ott zajlottak le a legsúlyosabb áldozati szertartások.
Valamikor a 19. század közepe táján a Rio Marañón egyik mellékfolyója mentén egy parasztember ősi romokkal borított földjén egy majd két méter magas faragott kőlapot talált. A szépen csiszolt kő annyira megnyerhette tetszését, hogy hatalmas súlya ellenére hazavitte, és faragott oldalával lefelé a földre fektetve asztalként használta. Itt bukkant rá Antonio Raimondi itáliai származású természettudós (1826–1890), aki hosszú éveken keresztül folytatatott botanikai és ásványtani kutatásokat, majd tapasztalatait egy hatalmas nyolckötetes munkában adta közre. A vidék kormányzója az ő kérésére szállíttatta a követ Limába, ahol a Kiállítási Csarnok kertjében helyezték el 1874-ben. Ezzel a kezdetét vette az immáron Raimondi-sztélének elnevezett, domborműves kőlap „tudományos karrierje”. Napjainkig számtalan tudós és áltudós vizsgálta, mint a korai perui történelem egyik legkiválóbb, egyszersmind legrejtélyesebb művészeti alkotását. Bár a dombormű lelőhelye, Chavín de Huántar nem volt ismeretlen, hiszen több 16–17. századi spanyol krónikás is említést tett róla, a tudomány számára csak 1919-ben fedezte fel Julio C. Tello (1880–1947), a perui régészet legendás alakja. Ő vezette az első feltárásokat Chavínban, amelyek egészen napjainkig tartanak. Ugyancsak ő volt az, aki felfedezte e kultikus központ kiterjedt hatását Peru különböző régióira, és a korábbi kutatókkal szemben arra a megállapításra jutott, hogy az ősi perui civilizációk eredetét nem másutt, hanem magában Peruban kell keresnünk, és éppen Chavín tekinthető azok ún. „anyakultúrájának”, kiindulópontjának.
Az ún. chavíni Újtemplom, i. e. I. évezred második fele
Az 1940-es években éppen a civilizációs központból kiinduló hatásokat kezdték el vizsgálni a perui tengerparton, amikor az akkoriban először alkalmazott radiokarbon módszernek köszönhetően kiderült, hogy léteztek olyan nagykiterjedésű, piramisszerű épületeket, faragott domborműveket is magukban foglaló települések, amelyek évszázadokkal, sőt évezredekkel megelőzték Chavín de Huántart. Ráadásul némelyikük legkorábbi fázisai még a kerámiahasználat és az élelemtermelés előtti időkre datálódnak, ami arra utalt, hogy a perui tengerparton – eltérően a világ legtöbb részétől – már a termelőgazdálkodás és az égetett agyagedények készítése előtt nem csak hogy létrejöttek állandó települések, hanem azok között sok ember összehangolt munkáját igénylő szertartásközpontok is voltak.
Áldozati jelenet a sechíni szertartásközpont homlokzatáról, i. e. II. évezred
Ez a különleges sajátosság vezette az egyik amerikai kutatót annak az elméletnek a megfogalmazására, mely szerint a Csendes-óceán Humboldt-áramlás által táplált kimeríthetetlen élelemforrása tette lehetővé ezeknek a központoknak a kialakulását az i. e. III. évezred folyamán anélkül, hogy az embereknek a maguk által megtermelt javakból kellett volna annyi többlet előállítaniuk, ami az ilyen nagy kőépítményeket magában foglaló központokhoz szükséges lett volna. A legutóbbi évtizedek során tucatnyi ilyen központ vált ismertté a perui tengerpart északi felén, közülük is mindenek előtt a Supe folyó völgyében található Caral, mely az ott talált igen korai leletek, valamint a lelőhely jellegének értelmezése miatt már a tudomány szabta kereteken is túlmenő viták kereszttüzébe került. Az i. e. 3000 táján létesített, 50 hektár kiterjedésű lelőhely számos kisebb és hat nagyobb, különböző tájolású, méretű és alaprajzú, kizárólag kőből emelt építményt foglal magában, egyesek magassága a 20 métert is meghaladja, és némelyik előtt a Chavínból ismert kerek lesüllyesztett terek kaptak helyet. Építési technikájuk is igen sajátos volt, mivel létrehozásukhoz olyan, az épületek összetartására is szolgáló, növényi rostokból álló hálókat, ún. shicrákat használtak, amelyekbe 20–50 kilogramm követ raktak, majd a kővel teli hálók tízezreiből emelték az épületeket. Mindez azt jelzi, hogy már az i. e. III. évezredben jelentős mennyiségű munkaerőt tudtak ilyen, jobbára közösségi célokat szolgáló épületek emelésére fordítani, és létrehozásuk érdekében léteznie kellett a társadalmi együttműködés és rétegződés bizonyos szintjének.
Caral a Földön kívülről. Előtérben a legnagyobb piramisok, háttérben a Supe-folyó (Forrás Google Earth)
A lelőhelyet az 1990-es évek második felétől feltáró perui régész, Ruth Shady szerint a piramisszerű halmok templomok voltak, Caral pedig szakrális központ, amelynek 3000 főre becsült lakossága nem egyszerűen hierarchizált volt, hanem osztálytársadalmat alkotott, élén a többség tevékenységét koordináló örökletes elittel. Sőt, továbbmenve arra a megállapításra jutott, hogy a völgybeli 17 prekeramikus központ nem volt fenntartható völgyön kívüli erőforrások nélkül, amelyek felhasználása, és a szerinte a városiasodás útjára lépett völgybeli központok egy államhatalom meglétét feltételezték, ami a lelőhelyek kora alapján a kontinens minden másnál korábbi ilyen jellegű intézményét jelentené.
A carali "Templo Mayor" (Forrás Google Earth)
Noha Caral, az egyik shicrából vett radiokarbon minta (i. e. 2627) alapján a legkorábbi nagykiterjedésű szertartásközpontnak tekinthető, a Shady által kidolgozott koncepció, amely nem nélkülöz olyan aktuálpolitikai törekvéseket sem, hogy Perut tüntessék fel a legősibb amerikai civilizáció hazájaként, sokkal inkább feltevéseken, semmint szilárd bizonyítékokon alapul. A lelőhelyet alkotó épületegyüttesek ugyanis nem egyszerre voltak használatban, hanem mintegy ezer év alatt, egymást követően jöttek létre, s ez nem támasztja alá azt, hogy Caral esetében városi jellegű településről beszéljünk, mint ahogy hiányoznak ennek olyan fontos összetevői is, mint a kézműves műhelyek, kereskedőközpontok, piacterek.
Amennyiben Shady elmélete helyesnek bizonyulna, akkor évezredekkel, nagyjából az óegyiptomi és a mezopotámiai civilizáció első virágkorára kellene visszatolni az államiság és a városi társadalom létrejöttének időpontját Peruban, s ráadásul azt egy olyan társadalomnak kellene tulajdonítani, amely alapvetően zsákmányolásból élt, s éppen csak elindult a termelőgazdálkodás útján. Ez pedig a társadalomtudomány egyik alapvető paradigmáját vonná kétségbe. A Peruval foglalkozó régészek döntő többsége ezzel szemben úgy tekint Caralra és a hozzá hasonló i. e. III–II. évezredbeli településekre, mint amelyek az emberek közös, vallásos hiedelmeken alapuló erőfeszítéséből jöttek létre, anélkül, hogy annak előfeltétele lett volna a társadalom állami keretekben történő szervezettsége. Mindezzel együtt akárminek is tekintjük Caralt, vagy a hasonló korai központokat, az elmúlt évtizedek kutatásai alapján abban biztosak lehetünk, hogy az ősi perui civilizációk kialakulása Chavínnál sokkal korábban, i. e. 3000 táján kezdetét vette.
A nagyjából Ecuadortól Dél-Bolíviáig húzódó középső-andesi régió természeti viszonyainak kialakulását két alapvető adottság határozta meg: a geomorfológiai helyzet és a részben ennek a helyzetnek köszönhetően kialakult éghajlat. Mindez egészen sajátos, a Föld más pontján nem létező környezeti viszonyokat eredményezett: nyugat–keleti irányban a Középső-Andok nagy részén 200–250 kilométer megtételével eljuthatunk az óceántól a hegyvidéken át a trópusi alföldig, a halban gazdag tengertől a „Szaharán” és a „Himaláján” át az esőerdőig. Ez a környezeti sokféleség szabta meg a növény- és állatvilág fejlődését s az emberi társadalom alakulását egyaránt. Kérdés, hogy minek köszönhető ez az egyedülálló helyzet. A válasz két vonatkozásban is a tengerben rejlik.
Peru domborzati térképe
Ezer kilométernyire a perui partoktól, a Csendes-óceán fenekén a földkéreg két hatalmas darabja, az úgynevezett Nasca- és a kontinentális lemez találkozik, illetve mozog egymással szemben. Ennek során az előbbi az utóbbi alá bukva felemeli azt. Ennek következtében gyűrődött fel évmilliókkal ezelőtt az Andok, és keletkezett egy a Csendes-óceán partja mentén Kolumbiától egészen a Tűzföldig végighúzódó hegység.
Az Andokot felgyűrő tektonikai mozgások a mai napig tartanak, ami két módon jelentkezik: hirtelen földrengések, esetleg vulkánkitörések formájában (a vulkanikus láva vastagsága Dél-Peruban a 2700 méteres vastagságot is eléri) és a tengerpart lassú emelkedésében, ami valószínűleg szerepet játszott egyes ősi civilizációk összeomlásában azáltal, hogy az azoknak életet adó öntözőcsatornák lejtése megváltozott.
Ez a hatalmas hegység csaknem áthatolhatatlan klimatikus falat emel a Csendes-óceán és a kontinens keleti, végtelen alföldi zónája közé, így a keletről csapadékot szállító felhők nem érik el a parti sávot, a Csendes-óceán felől pedig a Humboldt-áramlás miatt nem érkezik eső. Ez Középső-Andok természeti viszonyait meghatározó másik tényező.
A perui Andok vidékének fő környezeti zónái
Óceáni folyók
Dél-Amerika nyugati partjai mentén két egymással szemben haladó tengeráramlás mozog. Az egyik hideg és állandó, a másik meleg és időszakos. Az antarktiszi vizekben megszülető hideg Humboldt-áramlás napi 15 mérföldes sebességgel halad észak felé, és jó néhány fokkal alacsonyabban tartja a part menti vizek hőmérsékletét, mint amennyinek ilyen közel az Egyenlítőhöz lennie kellene. Hőmérséklete délen 10 °C, Észak-Peruban télen 16–18 °C, nyáron néhány fokkal magasabb, miközben az áramlástól nyugatra eső óceán hőmérséklete 25 °C. Ez az észak felé haladó tengeráramlás egészen a déli szélesség 5. fokáig módosítja a térség éghajlatát. Az általa lehűtött nyirkos légtömegek a szárazföld fölé nyomulnak, ahol a föld tömegének fűtő hatása erős délutáni tengeri szelet hoz létre, ami behatol a szárazföld fölé. Ennek eredményeképpen megnő a levegő páramegtartó képessége: a csapdába ejtett nedvesség nem csapódik ki eső formájában, amíg a tengertől távolabb húzódó hegylánc felemelkedésre nem kényszeríti. A hűtő hatás következtében létrejövő köd beúszik a dél- és közép-perui partvidék fölé, ahol vastag, réteges felhőpaplanná áll össze, amelyből csak nagyon finom szemű eső szemerkél. Ez a garúa. A csaknem százszázalékos páratartalmú ködpaplan az év nyolc-kilenc hónapján át, áprilistól decemberig borítja főként a középső tengerpartot, körülbelül nyolcszáz méteres magasságig.
A Humboldt-áramlás alapvetően meghatározza a tenger élővilágát és ilyenformán az emberek életét is. Ahogy az Egyenlítő felé halad, vize fokozatosan melegszik, aminek során a mélyben lévő hideg víz felfelé áramlik. Közben oxigént és foszforban, illetve nitrogénben gazdag ásványi sókat szállít a tengerfenékről a felszín felé. E tényezők következtében a tengeri élet példa nélküli gazdagsága alakult ki az ökológiai piramis alját képező fitoplanktonoktól a cetekig. Ennek az élővilágnak az ember számára minden másnál fontosabb láncszeme az anchoveta, a 15–20 centiméter hosszúságú szardella, amelyből a biológiai egyensúly veszélyeztetése nélkül évente tízmillió tonna fogható ki a parti vizekből. Valószínűleg ez a táplálékbőség a magyarázata annak, hogy a termelő gazdálkodásra való áttérés előtt már évezredekkel állandó települések jöttek létre a perui tengerpart mentén. Sőt a déli szélesség 8., 10. és 15. fokánál úgynevezett forró pontok alakultak ki, ahol évente egy négyzetkilométernyi területről ezer tonna anchovetát is le tudtak halászni, s nyilván nem véletlen egybeesés, hogy ezen a hatszáz kilométeres partszakaszon találhatók a legkorábbi nagy építményegyüttesek.
A Csendes-óceáni tápláléklánc csúcsát képviselő szulák és inka csérek a Ballestas-szigeteken
A másik tengeráramlás az óceán és a légkör egymásra hatásának következményeképpen jön létre. A meleg ecuadori vizekben, a Galápagos-szigetek környékén születik, kelet felé halad, és egyes számítások szerint kilencévenként Észak-Peruban özönvízszerű esőket, délen, Bolíviában pedig szárazságot okoz. Emellett a Humboldt-áramlás hideg vizével elkeveredve fölmelegíti azt, elpusztítva a hideg, oxigéndús vízhez szokott tengeri fauna jelentős részét. Ez az El Niño (’a kisfiú’), ami nevét a gyermek Jézusról kapta, mivel általában karácsony táján jelenik meg. A 31 °C-os, körülbelül harminc méter mély áramlat része egy összetett és állandóan változó csendes-óceáni éghajlati jelenségnek, mely óceániai áramlatokból és légtömegekből tevődik össze. Nem közvetlenül irányítja az időjárást, hanem katalizátorként játszik szerepet az egyébként is létező feltételek mellett, súlyos következményei évszázadonként egy-két alkalommal jelentkeznek.
Így tehát az említett tengeri jelenségek – a kontinentális lemezek mozgása és a tengeráramlások – határozzák meg jelentős mértekben a Középső-Andok domborzatát és éghajlatát; ezek hozták létre a három – ha magát az óceánt is beleszámítjuk, akkor négy – fő környezeti övezetet, amelyek további, függőlegesen elhelyezkedő alzónára oszlanak.
Tengerpart
A perui tengerpart, a costa egy több mint 3000 kilométer hosszú, 5–170 kilométer széles, sivatagos sáv. Legkeskenyebb Punta Lobosnál, Arequipa tartományban, míg legszélesebb az északi Sechura-sivatagban. Kialakulásának oka, hogy a 20 °C körüli éves átlaghőmérséklet kevesebb mint ötven milliméter átlagcsapadékkal párosul. Noha a Costa északi végén előfordulnak időszakos esők, az El Niño-jelenségek idején pedig özönvízszerű esők is (1998 első négy hónapjában négyezer milliméter csapadék zúdult le), déli vége az Atacama-sivatagba megy át, ahol hosszú évekig egyetlen csepp eső sem hullik, ugyanakkor a középső partszakaszt az év nagy részében a garúa uralja.
Ez a sivatagos környezet termelőgazdálkodáson alapuló emberi életre önmagában alkalmatlan lenne. Hogy ez még sincs így, sőt hosszú évezredek óta és a mában is a népsűrűség itt a legmagasabb, az az Andokból lefutó és a tengerparti sávot átszelő mintegy ötven-hatvan folyónak köszönhető. Ezek a folyók, melyek az Andokban lehulló csapadéknak mindössze tíz százalékát vezetik el, és erősen ingadozó vízjárásúak, teszik lehetővé, hogy mintegy egymillió hektárnyi területen lehessen öntözéses földművelést folytatni. Különösen a partvidék Chiclayo és Chimbote közötti szakaszán, ahol a viszonylag széles parti sáv mellett a legtöbb – s ami még fontosabb – bővizű folyó fut le egészen a tengerig (a déli tengerparton számos folyó már nem éri el a tengert).
Ez a vízmennyiség már a spanyol hódítás előtti időkben lehetővé tette az oázisvölgyeken kívüli területek öntözését, sőt két folyóvölgy öntözőcsatornával történő összekapcsolását is. Ezen az északi partszakaszon terül el a művelés alá vont sivatagi terület közel egyharmada, és itt él a tengerparti népességnek ugyancsak közel harmada.
Az öntözhető terület kiterjedését jól mutató Csendes-óceáni folyótorkolat
Hegyvidék
Az andesi hegyvidék sierrának nevezett hatalmas vonulata valóságos gerincként húzódik északnyugat–délkeleti irányban. Kontinentális vízválasztót s egyben klimatikus választóvonalat képez az alacsonyan fekvő tengerpart és az amazóniai alföld között. Mindkét oldalára jellemző az egész éves napsütés, a 20–27 °C napi hőmérséklet, valamint a tektonikai töréseket követő folyók által kivájt mély völgyek sora, azzal a különbséggel, hogy míg a nyugati hegyoldalak sivatagosak, addig a dús vegetáció által borított keleti oldalakon bővizű folyók futnak le. Ezek közvetve vagy közvetlenül az Amazonasba ömlenek, vízhozamuk a Csendes-óceánba ömlő folyóknál sokkal nagyobb, egyenletesebb, közülük sok hajózható.
Déli felé haladva az Andok egyre magasabb, szélesebb és szárazabb. Két-három fő láncra oszlik – ennek egyik legszebb példája a Santa folyó völgyét közrefogó Cordillera Blanca és Cordillera Negra –, közöttük mélyen bevágódott völgyek húzódnak (legmélyebb a 3400 méter mély Colca).
Peru déli részétől egészen Argentínáig az Andok láncai között 3500–4000 méter magas, pázsitfűfélékkel, mindenekelőtt úgynevezett ichuval borított fennsíkok terülnek el, melyek önmagukban külön környezeti zónát alkotnak. Ez az úgynevezett altiplano vagy puna, ami a pleisztocén korszak végén az egész vidéket borító Ballivián-tó helyén jött létre, és aminek a maradványa a ma létező Titicaca- és az általa táplált Poopói-tó. Ennek az altiplanói medencének része két hatalmas, kiszáradt sóstó is, a Salar de Uyuni (10 582 km2) és a Salar de Coipasa (2218 km2).
Az altiplano fölötti magashegyi övezetben, 4500–5000 méteres magasságban húzódik a hóhatár. Az ez alatti sávban napszakonként váltakozik a fagyás és az olvadás, míg a fölötte húzódó zóna az örök hó és jég birodalma, amelybe számtalan hegycsúcs tartozik. Csupán Peruban harminckilenc olyan csúcs található, amelynek magassága meghaladja az 5974 métert. Az Andok öt legmagasabb csúcsa Argentínában található, a 6959 méter magas Aconcagua Dél-Amerika legmagasabb pontja.
A 6542 méter magas Sajama Bolíviában, az előtérben egy vicuña
Őserdő
Az Andok láncait keleten szegélyező yungas alatt elterülő trópusi őserdei zóna a selva, ami két, szintben elkülönülő fő részre oszlik, a magas és az alacsony selvára. Az előbbi magasabban fekvő része a helyzetét, jellegét nevében pontosan kifejező ceja de selva, azaz az őserdő szemöldöke, a különböző trópusi gyümölcsök és a kokacserje hazája. A nyolcszáz–ezer méteres szint alatt elterülő vidék a szó szoros értelmében vett selva alta, magas selva. Az ötszáz méter alatt fekvő selva baja a hatalmas amazóniai síksághoz tartozik.
A magas selva éves középhőmérséklete 22–25 °C között ingadozik, a trópusi éghajlatúnak nevezhető alacsony selva a legforróbb vidék, melyre jellemző az alacsony napi hőingadozás. A maximum-hőmérséklet eléri a 36–42 °C-ot (az utóbbi a Peruban valaha mért maximum), míg a minimum 10–18 °C között ingadozik. Az éves átlagos csapadék az egész selvában meghaladja az ezer millimétert, de itt is megfigyelhető a csapadék évszakos eloszlása (a legszárazabb hónapok a július és az augusztus). A levegő páratartalma egész évben hetven százalék fölötti. A selva bizonyos részein a csapadék éves átlaga 3810 milliméter, de van olyan pont, ahol éves szinten csaknem nyolcezer millimétert mértek.
A cuscói jezsuita templom bejáratának átellenes oldalait két azonos témájú festmény díszíti. Mindkettőn egy spanyol nemes ifjú és egy helyi előkelő lány kézfogója látható. A két festmény közül azonban a baloldali az igazán izgalmas. Elsősorban a vőlegény és az ifjú ara személye miatt. Az előbbi Martín García Oñas de Loyola spanyol kapitány, Loyalai Szent Ignác unokaöccse, az utóbbi egy inka hercegnő, Clara Beatriz Coya, Sayri Tupac inka lánya. Az ifjú európai ruhát visel, az ara hagyományos inka viseletben látható, csakúgy, mint a mögötte álló inka előkelők, az esküvő idején már halott apja és nagybátyja. Akár azt is mondhatnánk: két nép, két kultúra, két világ békés találkozása, egymásba olvadása. Erről azonban szó sincs. A vőlegény, a Cuscóban lefejezett utolsó inka uralkodó, Tupac Amaru foglyul ejtője, a menyasszony Tupac Amaru unokahúga!
Martín García Oñas de Loyola és Clara Beatriz Coya kézfogója a cuscói jezsuita templom festményén
Micsoda kézfogó! Milyen érdek, milyen erő vehette rá az inka hercegnőt, hogy hozzámenjen ahhoz, aki hóhérkézre juttatta nagybátyját, és megadta a kegyelemdöfést a korabeli világ egyik leghatalmasabb birodalmának, a hazájának? S egyáltalán mi vezethetett odáig, hogy egy maroknyi spanyol katona foglyul ejtse az őserdőben űzött vadként menekülő és megbúvó inka uralkodót?
Hogy az eseményeket megértsük éppen ötven évet kell visszamennünk az időben.
1522-ben egy Panamából kiinduló spanyol expedíció jutott el a kolumbiai San Juan folyóig. Ez az expedíció adott hírt elsőnek egy Virúnak vagy Birúnak nevezett törzsről, vagy annak a főnökéről, ami aztán a messze délen fekvő vidék elnevezésévé vált Peru formában.
Az expedícióból visszatért hajókat három egymással nagy felfedezésekre szövetkezett férfi szerezte meg: Francisco Pizarro, egy mindenre elszánt kalandor, egy másik katona, Diego de Almagro, aki Pizarro alvezére lett és egy pap, Hernando de Luque, aki az expedíció pénzügyi fedezetét szerezte meg. Az 1524 novemberében elindult és 1525-ben visszatért első expedíció ugyancsak a San Juan folyóig jutott.
Franisco Pizaro (1478-1541)
Az elkövetkező évek expedíciói során a három felfedező egyre délebbre hatolt a part mentén, mígnem 1526-ban elsőként keresztezték az Egyenlítőt, és kerültek kapcsolatba az Inka Birodalommal egy egzotikus cikkeket szállító balsatutaj formájában. A trópusi éghajlat, az indiánok ismétlődő támadásai, az éhség és a szomjúság azonban valósággal megtizedelte a spanyolokat. Az ecuadori partok előtti Gallo-szigeten táborozó, reményvesztett conquistadorok a visszatérés mellett döntöttek. Ekkor a hagyomány szerint Pizarro kardjával egy vonalat rajzolt a homokba, és választás elé állította katonáit: aki vele tart tovább délre, lépje át a vonalat. 13 bátor társa akadt. Az Inka Birodalom későbbi meghódítói. A csapat tovább haladt a Guayaquili-öbölbe, és először pillantott meg egy inka várost, Tumbest.
A Gallo-szigeti eset, Lima, Katedrális, Pizarro sírját rejtő kápolna
Minden készen állt tehát az ősi Amerika legnagyobb birodalmának leigázására. Már csak a királyi jóváhagyásra volt szükség. Az 1529-ben Toledóban megszületett szerződés felhatalmazta Pizarrót Peru felfedezésére és meghódítására, egyúttal kinevezte annak kormányzójává és főkapitányává.
Pizarro harmadik és döntő útjára 1530. december 27-én indult el Panamából mintegy 180 harcossal és 37 lóval, majd szállt partra a Guayaquili-öbölben található Puná-szigeten. A spanyol hódítók Peru földjére 1532 áprilisában Tumbesnél léptek. Innen a tengerparton haladtak dél felé, majd a hegyvidéken folytatták útjukat, míg 1532. november 15-én Cajamarcába nem érkeztek, amelyhez közeli hévforrásoknál táborozott az inka polgárháborúban győzelemre álló Atahualpa inka több tízezres hadseregével. A két szemben álló fél a következő napon találkozott egymással Cajamarca főterén, ahol a spanyolok egy meglepetésszerű támadással foglyul ejtették a kíséretével a találkozóra érkező Atahualpát.
Noha Pizarro és foglya abban egyeztek meg, hogy szabadsága fejében Atahualpa a spanyoloknak adja kincseit, a váltságdíjként kapott több mint 11 tonna aranytárgy, amelyet a spanyolok 6 tonnánál is többre rúgó 22,5 karátos aranytömbbé olvasztottak, nem szólva az ennél is nagyobb mennyiségű ezüstről, még inkább felkorbácsolta a spanyolok kielégíthetetlen kincsszomját. Mi rejtőzhet még Cuscóban, a birodalom fővárosában? Tehát, irány Cusco! De mit tegyenek az Inka Birodalom szívébe vezető úton potenciális veszélyt jelentő Atahualpával, aki már amúgy is értékét vesztette számukra? A döntés nem késett sokáig. Atahualpát halálra ítélték, és 1533. július 26-án Cajamarcában kivégezték.
Atahualpa kivégzése (forrás: Felipe Guaman Poma de Ayala: El primer nueva corónica y buen gobierno)
Ezt követően az inkák több alkalommal is próbálták megállítani a dél felé nyomuló spanyolokat, de minden alkalommal vereséget szenvedtek. Az utolsó kísérletet Cusco kapui előtt tették. Itt sikerült feltartóztatniuk a spanyolokat, három lovukat megölték, és sokat megsebesítettek közülük, ám másnap hajnalra az inka sereg szétoszlott, és 1533. november 15-én a Francisco Pizarro vezette spanyolok ellenállás nélkül bevonultak Cuscóba, az inkák fővárosába. Következett a város kifosztása. A spanyolok nem kímélték az inka Naptemplom kincseit sem. Ismét több száz kg aranyat és ezüstöt olvasztottak be. A Naptemplom faláról eltávolított zsákmányként kapott aranykorongot új tulajdonosa egyetlen éjszaka alatt elkockázta. Az Inka Birodalom fővárosának elfoglalása azonban még nem jelentette automatikusan a birodalom fölötti uralom megszerzését. Noha szimbolikus központja a spanyolok kezére került, a vidék továbbra is inka maradt. A birodalom különböző részein többé-kevésbé érintetlen katonai egységek működtek inka hadvezérek irányítása alatt. Cuscóban alig 200 spanyol állomásozott több millió ellenséges indián gyűrűjében!
Cusco főtere, szemben a jezsuita templom, balra a Katedrális és a Győzelem temploma
Ezért a hódítók számára élet-halál kérdése volt egy hozzájuk hű inka trónra emelése. Így került az uralkodói borla Atahualpa harmadik fivérének, Manco inkának a fejére alig egy hónappal Cusco elfoglalását követően. Manco azonban nem állt a spanyolok oldalára, így hamarosan fogságba vettették, ahonnan 1535-ben megszökött és a spanyol ellenes felkelés élére állt.
Míg egyik hadvezére a Pizarro által frissen alapított fővárost, Limát vette ostrom alá, addig ő maga Cuscót próbálta meg visszaszerezni. A nyolc hónapos ostrom során az egész várost visszafoglalták, a spanyolok kezén már csak a mai Győzelem temploma helyén álló épület maradt. A legenda szerint ekkor, az utolsó pillanatban megjelent Szűz Mária és Santiago de Matamoros, a spanyolokat a mórok ellen hasonlóképpen megsegítő Szent Jakab, és az indiánokat gyilkolva megmentette a spanyolokat. Így vált mórölő Szent Jakabból kecsuaölő. A valóság ennél sokkal prózaibb. Valójában chilei hódítóútjáról az utolsó pillanatban visszaérkezett Diego de Almagro, Pizarro alvezére mentette föl a várost. Az inka harcosok, lévén földművesek egyszerűen szétszéledtek, Manco inka pedig az Urubamba folyó völgyében az őserdő felé menekült.
A Francisco Pizarro egyik féltestvére, Hernando által vezetett spanyolok azonban üldözőbe vették, ám a 70 lovasból és 30 gyalogosból álló egység Ollantaytambónál szembe találta magát Mancónak a teraszok tetejéről nyilaikat kilövő őserdei íjászaival. Az inkák ezen egyetlen jelentős győzelméhez hozzájárultak a spanyoloktól zsákmányolt fegyverek is, továbbá az, hogy a lovak ellen eltérítették a folyót.
A spanyolok feltartóztatását követően Manco az Urubamba folyón lefelé, az őserdőbe húzódott vissza egészen Vitcosig, ám az őt üldöző Rodrigo de Ordoñez elfoglalta és kirabolta Vitcost. Mancónak az éj leple alatt sikerült elmenekülnie, azonban a spanyolok magukkal vitték fiát, Titu Cusit, az ott talált néhány inka uralkodói múmiát, valamint szent tárgyakat, közöttük a Nap aranyból készült képmását.
A spanyoloktól szorongatott Manco Vitcos helyett a nehezebben megközelíthető, távolabbi Vilcabambába helyezte át székhelyét. 1539-ben egy másik Pizarro fivér, Gonzalo vezetett hadjáratot Vilcabamba elfoglalására. Az inkák Machu Pucara erődnél visszaverték a támadást, majd a megerősített spanyolok elől elmenekültek. A spanyolok eljutottak Vilcabambába, majd ismét sikertelenül üldözték Mancót, csupán főfeleségét sikerült foglyul ejteniük, akit Cuscóba hurcoltak, megerőszakolták és megölték.
1542-ben Manco hét, a spanyolok közötti polgárháborúban vesztes almagristát fogadott be Vitcosba, akik két évvel később meggyilkolták a nekik menedéket adó uralkodót.
Halálát követően három fia váltotta egymást a trónon. Több évtizedes alkudozás következett a gyarmatosítókkal, melynek eredményeképpen az inka uralkodók sorra behódoltak, keresztény hitre térnek, majd a spanyolok bebocsátást nyertek Vilcabambába, mígnem 1571-ben Manco harmadik fiát, Tupac Amarut koronázzák inkává. Ő azonban a nemrégiben kinevezett Francisco de Toledo alkirállyal találta szembe magát, aki elég erősnek érezte a spanyol uralmat és idejét múltnak bármifajta inka hatalom létét, hogy akár erővel is felszámolja azt. Az ürügyet Vilcabambába küldött követének meggyilkolása szolgáltatta.
Francisco de Toledo alkirály
Az 1572 júniusában Vilcabamba vidékére behatoló, Hurtado de Arbieto vezette spanyolok előőrsével az inkák szembeszálltak, ám a mindkét oldalon több halottat követelő több órás ütközet végén visszavonultak. A Vilcabambát védő Huayna Pucara erőd bevételéhez még a spanyolok rohama volt szükséges, de a következő erődöt, Machu Pucarát már védők nélkül találták. 1572. június 24-én a spanyolok ellenállás nélkül vonultak be az indiánok által felgyújtott és elhagyott Vilcabambába, ahol a fő idolt rejtő Naptemplom ugyancsak lángokban állt.
A korábbi tapasztalatokból okulva, amikor az őserdei vidékén menekülő inka rendre kicsúszott a harapófogóból, a spanyolok idejekorán lezárták a lehetséges menekülési útvonalakat, majd különböző irányokba járőröket küldtek ki, hogy elfogják a menekülő inkát. Az egyik járőrnek a kezére került Punchao, a Nap aranyból készült szent képmása, amelyben a leírások szerint az elhunyt inkák szívéből fennmaradt hamut őrizték. Nem sokkal később a Martín García Oñas de Loyola – őt láthattuk vőlegényként a cuscói festményen – által vezetett járőr tábortűzre figyelt fel az éjszakai őserdőben. Amint megrohanták a rejtekhelyet Tupac Amaru inkát mindössze néhány szolgája és felesége kíséretében találták. Micsoda méltatlan vég! A nem is oly régen az Újvilág leghatalmasabb uralkodójának tekinthető inkát űzött vadként ejtette foglyul egy maroknyi spanyol! García láncra verve hurcolta foglyát Cuscóba, ahol 1572. szeptember 24-én kivégezték, fejét pedig póznára tűzve közszemlére tették. A jelentőséget vesztett és szinte megközelíthetetlen Vilcabambát elhagyták. Benőtte az őserdő és feledésbe merült. Egy korszak végérvényesen lezárult. Maradtak a legendák az inkák utolsó fővárosáról és az ott elrejtett kincsekről.
Tupac Amaru rabláncon, előtte az inkák legfontosabb, utolsónak maradt idolja (forrás: Felipe Guaman Poma de Ayala: El primer nueva corónica y buen gobierno)
4 Ajaw 8 Kumk’u napján eltelt 13 bak’tun. Ekkor az istenek egy új tűzhely, vagy másképpen Jaguár Trónjának három kövét helyezték el az ég szélén, majd ezeket összekapcsolták.
Ennyit, s nem többet állítanak azok az i. sz. I. évezredbeli maja feliratok, amelyek saját, máig tartó világuk megteremtéséről, az új világ sarokpontjainak rögzítéséről, s egyben egy újabb hosszú időperiódus kezdetéről szólnak – már ha helyesen értelmezzük e szövegek szimbolikus üzenetét.
Honnan hát az az egészen december 21-ig feltartóztathatatlanul fokozódó félelem a maják jósolta világvégétől?
Amennyiben ennek a hiedelemnek az eredetét szeretnénk feltárni, akkor egészen a mezoamerikai teremtésmítoszokig kell visszanyúlnunk. Ezek két legmarkánsabb állítása a világok újra és újra bekövetkező pusztulása, illetve az istenek önáldozata, ami lehetővé tette, hogy a világ újjászülessen, és létrejöjjön maga az ember. E teremtésmítoszok közé tartozik a Popul Vuh is, melyet a guatemalai kicse-maja indiánok körében 1530–1550 között, azaz már a spanyol hódítást követően jegyeztek fel, s amely az emberek megteremtése mellett több, kataklizmaszerű pusztulásról tesz említést.
Ez, a végül a 19. század második felében publikált teremtésmítosz minden bizonnyal hatással volt Ernst Förstemannra is, aki a drezdai királyi könyvtár vezetőjeként nem csak arra jött rá, hogy a csaknem másfél évszázada ott őrzött ún. Drezdai kódex a maják alkotása, hanem megfejtette a maja matematika és időszámítás legfontosabb sajátosságait, sőt néhány maja írásjegy jelentését is. Mindez persze távolról sem volt elegendő magának a kódexnek az elolvasásához, így alapvetően annak képi ábrázolásaira támaszkodva vonta le azt a következtetést, hogy a kódex utolsó lapján látható jelenet a világnak egy katasztrofális áradás által okozott pusztulását ábrázolja.
A Drezdai kódex utolsó oldala Förstemann feltételezett árvizével
A maja civilizáció városias jellegét ma már senki sem vonhatja kétségbe. Amint ráközelítünk a Google Earth Yucatán-félszigetet ábrázoló térképére egyre nagyobb számban jelennek meg a hajdani maja városokat jelölő piktogramok, míg végül a jelek csaknem összefolynak.
Noha a maja városok magas száma már a 20. század elejére nyilvánvalóvá vált, egészen a század második feléig olyan, ún. üres szertartási központnak, azaz főként vallási épületekből álló településnek tartották azokat, amelyek nem tekinthetők igazi városoknak. Ezt a meggyőződés több tényezőből táplálkozott. Egyfelől abból a helyzetből, amivel a Yucatán-félszigetre elsőként érkező spanyolok találkoztak, s ami az első ásatásokat folytató régészek idejére sem változott: a régió népességét állandóan változó helyen irtásos-égetéses földművelést folytató, szétszórt falvakban élő indiánok alkották, akik csak ünnepek idején töltötték meg a közigazgatási-vallási központként szolgáló településeket. Ezzel, a néprajzi megfigyelések sugallta képpel teljes mértékben összhangban voltak a maja városokról akkoriban rendelkezésre álló ismeretek, miszerint azokat kizárólag a település magját képező templompiramisok, paloták és labdajátékterek alkották.
Égetéses-irtásos parcella, ún. milpa előkészítése egy maja településen
Cortés útvonala (McEwan-Lopez Luján: Moctezuma: Aztec Ruler 2009: 221)
Moctezuma zöldköves nyaklánccal fogadja Cortést (Tlaxcala-kódex)
A tenochtitláni szentélykörzet. A Templo Mayor tetején balra Tlaloc, jobbra Huitzilopochtli szentélye (Bernardino de Sahagún krónikájából)
Pedro de Alvarado mészárlása (Durán-kódex)
Moctezuma holtteste a Templo Mayor előtt
1. ábra Cuzco főtere, háttérben a hajdani Naptemplom. Pucamarka a főtér és a Naptemplom között terült el. A vörös cseréptetők az egykori inka város magját jelzik
2. ábra A Naptemplom maradványai a ráépített domonkos templommal
3. ábra Pucamarka elhelyezkedése Cuzcón belül, az épületegyüttes belső szerkezete, feketével kiemelve a máig fennmaradt kerítőfala. A Huacaypata névvel jelölt terület ma a város főtere
4. ábra Inka kerítőfal részlete a helyreállított Pucamarkában
5. ábra Az épületegyüttes belső udvara a 20. században
6. ábra Áldozati gödör feltárás közben inka edényekkel
7. ábra Helyben kiállított tányér az áldozati gödörből
8. ábra Pucamarka belső udvara ma. A koloniális szökőkút helyén volt az inka kori rituális forrás
Indián fazekasasszony a háza előtt. Mellette jól látható a kőtalapzat, melyen a nádkunyhója áll (El Arenal, Veracruz, Mexikó, 1991, a szerző felvétele)
Általában sikerül az áthajtás, főleg ha kellően alacsony a vízállás (San Leoncio, Veracruz, Mexikó, 1991, Pataky Zsolt felvétele)
Egy 15 méter magas piramis, amikor legelő (San Leoncio, Veracruz, Mexikó, 1991, a szerző felvétele)
És amikor kukoricaföld... (San Leoncio, Veracruz, Mexikó, 1994, a szerző felvétele)
A csaknem 40 méter magas I. piramis Túcumében (a szerző felvétele)
A Huaca de Balsas domborműve feltárás közben 1992-ben (a szerző felvétele)
A feltárást vezető Alfredo Narvaez (b.), Arne Skjølsvold az oslói Kon Tiki Múzeum régésze (k.) és Thor Heyerdahl (j.) 1992-ben
A Huaca de Balsas a 2010-es ásatást követően. Az 1992-ben feltárt dombormű a kép jobb szélén, az újabbak középen találhatók
Az Incarracay déli végénél található áldozati szikla (waka). A kép jobb sarkában az áldozati tűzhely maradványai (a szerző felvétele)
A kelet felé nyitott incarracayi 4. épület a feltárást követőn (a szerző felvétele)
A Wh’akanki mögött kelő Nap szeptember 17-én, hat nappal a napéjegyenlőség előtt az incarracayi 4. épületből nézve (a szerző felvétele)
A 4. épület alaprajza a napéjegyenlőség és a napforduló irányával (a szerző rekonstrukciója)
Az inka uralkodó és kísérete a decemberi napforduló ünnepén (Guaman Poma de Ayala: Nueva corónica y buen gobierno)
Qorikancha vagy Aranynegyed az Inka Birodalom legfontosabb kultuszhelye (a szerző felvétele)
A Cochabamba-völgy fölött 600 m-rel, elhagyottan álló Incarracay (a szerző felvétele)
1. ábra Rájatüske ráfűzött növényi rostzsinórral és azokhoz rögzített tollpihékkel, piaroa, Venezuela, Néprajzi Múzeum, Ltsz.: 74.131.41 (Fotó: Kerék Eszter)
2. ábra A 23. épület maradványai a yaxchiláni Akropolisz lábánál, Mexikó, Chiapas állam. (a szerző felvétele)
3. ábra A 24-es számú szemöldökgerenda domborművének rajza, Mexikó, Chiapas-állam, Yaxchilán, 23. épület
4. ábra A 25-ös számú szemöldökgerenda 
A mai Paria temploma
Inka városépítés Guaman Poma de Ayala krónikájában
Az egykori inka tartományi központ az űrből (Forrás Google Earth)
A hajdani Paria három folyó találkozásánál
Egy kallanka feltárt része
A feltárt szövőműhely maradványai
Ruhadíszítő réz- és ezüstkorongok a szövőműhelyből
Várvívó inka harcosok
Inka harcoson taposó spanyol katona
Hernán Cortés (1485-1547)
Feláldozott spanyol nő koponyája (Forrás AP)
Európai viseletű agyagszobrocskák (Fotó Melitón Tapia, INAH)
Tzompantli ábrázolása Diego Durán kódexében
Tzompantli maradványai mai épületek alatt (forrás INAH)
Emberi koponyák a tzompantli maradványai között 
A tzompantlit tartó cölöpök lenyomatai 
Adobetéglákból emelt, agyagdomborművel díszített piramis, Huaca Arco Iris, Peru (a szerző felvétele)
Kőből rakott, mészstukkó domborművekkel díszített maja piramis szentélyének bejárata Ek Balam, Mexikó (a szerző felvétele)
A feltárás alatti sipáni temetkezési platform a korábbi rablójáratokkal. A platform tetején látható építmény jelzi a régészek által feltárt sír elhelyezkedését (A szerző felvétele)
A sipáni 1. sír szerkezete (Forrás: Gold aus dem Alten Peru. Die Königsgräber von Sipán 380. ábra, Bonn, 2001) 
A Sipáni Úr feje körül elhelyezett halotti mellékletek, fül- és orrdíszek, nyakláncok Forrás: Gold aus dem Alten Peru. Die Königsgräber von Sipán 116. ábra, Bonn, 2001)
Hatalmi szimbólum a Sipáni Úr sírjából. Museo Tumbas Reales de Sipán, Lambayeque (Forrás: Gold aus dem Alten Peru. Die Königsgräber von Sipán 129. ábra, Bonn, 2001)
A palenquei Feliratok Temploma (a szerző felvétele)
Pakal sírboltja (Pataky Zsolt felvétele)
A palenquei Feliratok Templomának belső szerkezete (Simon Martin–Nikolai Grube: Chronicle of the Maya Kings and Queens nyomán)
Pakal halotti ékszerei (Mexikóváros, Museo Nacional de Antropología)
Pakal szarkofágjának fedőlapja
Uralkodó temetése és újjászületése az ún. berlini vázán (Nikolai Grube: Los Mayas Una civilización milenaria nyomán)
A hueyapani monolit fej 1939-es újrafelfedezésekor (Smithsonian Institute)
A La Venta-i A2 dombban feltárt, valamilyen szertartást megjelenítő szoborcsoport (Mexikóvárosi Nemzeti Antropológiai Múzeum)
Olmék monolit fejszobor (Villahermosa, La Venta-park)
La Venta, 4. oltár (Villahermosa, La Venta-park)
Azték emberáldozat a Magliabechiano-kódexben. Az áldozat szívét a piramis tetején levő szentély előtti áldozati kövön kimetszették, majd az élettelen testet a piramis lépcsőjén letaszították
A kettős szentéllyel ellátott Templo Mayor a Durán-kódexben
Kőből faragott koponyákkal díszített koponyaállványt, ún. tzompantlit formázó építmény a Templo Mayor lábánál
Mictlántecuhtli az aztékok alvilági istene amint az áldozatok vérével táplálják
A cuscói Qorikancha maradványai a ráépült Santo Domingo-kolostorral 
Szertartás az elhunyt uralkodó és felesége "részvételével" Az elhunyt uralkodó múmiája Garcilaso leírásának megfelelően ülő helyzetben, kezét mellén nyugtatva, uralkodói szimbólumával látható. A háttérben faragott kövekből rakott chullpa egy halott maradványaival (forrás: F. Guaman Poma de Ayala: Nueva Corónica y Buen Gobierno)
Féldrágakő berakásos, domborított tiahuanacói aranydiadém (Aranymúzeum, La Paz, Bolívia)
Fémolvasztási jelenet egy moche edényen. A kemence boltozatán jól látható egy elkészült bronzbalta
A mitikus Lambayeque uralkodót, Naylampot ábrázoló féldrágakő berakásos arany nyaklánc (Museo Brüning, Lambayeque, Peru)
Egy inka épületből előkerült bronzbalta (Incarracay, Bolivia, a szerző feltárása)
Felöltöztett, tolldísszel ékesített ezüstfigura egy a Llullaillaco csúcsán feláldozott gyermek sírjából (Museo de Arqueología de Alta Montana, Salta, Argentína)
A Sipáni Úr türkizberakásos arany fülkorongja (Museo Tumbas Reales de Sipán, Lambayeque, Peru)
El Castillo de Huarmey látképe (forrás Internet)
Arany szövőeszközöket tartalmazó náddoboz, az andesi nők visszatérő halotti melléklete
Az andesi művészetben egyedülálló alabástrom serleg (forrás Internet)
Az utolsó moche főváros, Pampa Grande főpiramisa
Erózió által súlyosan károsított túcumei piramisok
Huaca de la Luna rekonstrukciója
Moche vázafestmény: harci jelenet (Forrás: Ethnologisches Museum, Berlin)
Áldozati jelenet: feláldozott harcosok vérét kínálják egy uralkodó/főpapnak (Forrás: Museum für Völkerkunde, München)
Moche vázafestmény (Forrás: magángyűjtemény, Donna McClelland rajza)
Franisco Pizaro (1478-1541)
A Gallo-szigeti eset, Lima, Katedrális, Pizarro sírját rejtő kápolna
Atahualpa kivégzése (forrás: Felipe Guaman Poma de Ayala: El primer nueva corónica y buen gobierno)
Cusco főtere, szemben a jezsuita templom, balra a Katedrális és a Győzelem temploma
Francisco de Toledo alkirály
Tupac Amaru rabláncon, előtte az inkák legfontosabb, utolsónak maradt idolja (
Égetéses-irtásos parcella, ún. milpa előkészítése egy maja településen