Csaknem minden múzeumi gyűjtemény rendelkezik ún. sztár tárgyakkal, legyen az egy Leonardo-festmény vagy éppen egy kisváros valamely céhének alapításáról szóló oklevél. Ezek a tárgyak általában folyamatosan szerepelnek az adott múzeum kiállításán, a tárgyak legtöbbje azonban észrevétlenül lapul a múzeumok raktáraiban, míg egyszer csak valamelyik muzeológus szeme megakad rajta, és fölébreszti évtizedes Csipkerózsika álmából. Így nyerhet önálló egyéniséget, emelkedhet ki az ismeretlenség homályából akár a legjelentéktelenebb múzeumi tárgy is, s ösztökélheti „feltáróját” egy mögötte megbújó izgalmas kulturális jelenség felderítésére.
Egy mindössze öt centiméter hosszú rájatüske a végén átfűzött pamutzsinórral és az arra erősített színes tollpihékkel (1. ábra) évtizedekig hevert észrevétlenül a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjteményének egyik fiókjában, s a múzeumi dokumentáció mindössze annyit árult elő róla, hogy avatási eszközként használták a venezuelai piaroa indiánok: az avatandó sámán nyelvét szúrták át vele, hogy a piaroák számára oly fontos állathoz, a pekarihoz hasonlítson. Ezek az önmagukban is figyelemre méltó információk abban a pillanatban váltak igazán izgalmassá, amikor a mezoamerikai archaikus civilizációkban jártas muzeológus szeme előtt felvillant egy hasonló tárgy mintegy háromezer kilométer és több száz év távlatából.
1. ábra Rájatüske ráfűzött növényi rostzsinórral és azokhoz rögzített tollpihékkel, piaroa, Venezuela, Néprajzi Múzeum, Ltsz.: 74.131.41 (Fotó: Kerék Eszter)
Az ősi maják véráldozata
A maja művészet egyik centrumának számító Usumacinta folyó partját szegélyező őserdőben megbúvó Yaxchilánt 1882-ben fedezte fel az angol Alfred Percival Maudslay. Az ősi maja város legkülönlegesebb sajátossága az onnan előkerült 58 faragott szemöldökgerenda. Ezeket az egy méter körüli, síkdomborművekkel és feliratokkal borított mészkőlapokat az épületek helyiségeinek bejáratain faragott felükkel lefelé helyezték el, tehát úgy, hogy kizárólag a bejáraton áthaladva, felfelé fordított fejjel lehetett megszemlélni őket. Maudslay több ilyen áthidalót is eltávolított, és a British Múzeumba szállított. A leginkább figyelemre méltó a 23. épületet (2. ábra) ékesítő három áthidaló volt.
2. ábra A 23. épület maradványai a yaxchiláni Akropolisz lábánál, Mexikó, Chiapas állam. (a szerző felvétele)
Egyikük, a 24-es számú, talán a legmegrázóbb maja alkotás. Az i. sz. 709. október 28-iki dátumot viselő gerendán a város uralkodója III. Itzamnaaj Bahlam (ur. i. sz. 681–742) és felesége látható, amint a férje lábánál térdelő K’ab’al-Xook királyné egy tüskékkel ellátott kötelet húz át a nyelvén, és az abból kiserkenő vért a lábánál elhelyezett tálba hajtogatott papírlapokon, talán egy kódex lapjain fogja föl (3. ábra).
3. ábra A 24-es számú szemöldökgerenda domborművének rajza, Mexikó, Chiapas-állam, Yaxchilán, 23. épület
A szertartás következő fázisa az ugyanabból az épületből származó 25. áthidalón látható (4. ábra), ami egy még korábbi, i. sz. 681-ben lezajlott eseményről, az uralkodó trónra lépésről emlékezik meg. Az esemény egyik főszereplője ezúttal is a királyné, bal kezében a már jól ismert tál, benne a szertartás szokásos kellékeivel. Az igazi főszereplő azonban a királyné lába előtt heverő másik tálból kiemelkedő félig kígyó-félig százlábú lény, akinek torkából a teotihuacáni viharisten, Tlaloc maszkját viselő harcos bukkan elő, amint dárdáját a földön kuporgó asszony felé fordítja. A sztélé felirata szerint ő Yacxhilán égi patrónusának „kovaköve és pajzsa”, ami a maja feliratokon az uralkodók fegyverzetére utaló fordulat: a kovakő magát a kovaheggyel ellátott dárdát jelenti. A jelenet majáktól idegen elemeinek azért van jelentősége, mert az utóbbi évtizedek epigráfiai és ikonográfiai kutatásai kimutatták, hogy kb. három évszázaddal korábban, i. sz. 378-ban erőszakos behatolás történt a maja területtől több mint ezer kilométerre fekvő Teotihuacánból, melynek során az idegenek több maja város fölött vették át a hatalmat, egy új teotihuacáni–maja dinasztiát ültetve a városok trónjára. A szóban forgó áldozat során egy ilyen istenné vált őst idézhetett meg a yaxchiláni királyi pár, és az áthidaló domborműve alighanem azt a víziót önti képi formába, ami a sokkoló hatással járó beavatkozás következtében a királyné előtt megjelent.
4. ábra A 25-ös számú szemöldökgerenda domborművének rajza, Mexikó, Chiapas-állam, Yaxchilán, 23. épület
Arra nézve, hogy a sokkhatást/transzállapotot kiváltó számos lehetőség közül a maják miért ezt választották, az a hiedelem szolgálhat magyarázattal, miszerint minden szerves folyadékban az istenektől származó életet adó erő (itz) lakozik, melynek segítségével az istenek megidézhetőkké válnak. Egy maja uralkodó vérében, akinek vére egyedül tartalmazott ehhez elegendő itzt, az istenek és az istenné vált ősök lényege jelent meg, és önáldozata révén az uralkodó képes volt ezeket az isteneket ismét életre hívni, és a világ teremtését felidézni.
A domborműveken megjelenő önáldozatok megtörténtét az ugyanabból az épületből napvilágra került két temetkezés is alátámasztani látszik. Az egyik sír egy idős asszonyé, a másik egy ugyancsak idős férfié volt. Egy szomszédos épületben talált felirat miatt kétséges, hogy a női sír K’ab’al-Xook királyné rájatüskékkel is ellátott földi maradványait rejtette, de a másik sír minden valószínűség szerint férje, Itzamnaaj Bahlam végső nyughelye volt. Nem csupán a benne talált gazdag sírmellékletek miatt, hanem még inkább azért, mert a mellékletek között talált rájatüskéken és agancsból faragott késeken egyaránt szerepelt az uralkodó és felesége neve. Magát az épületet Itzamnaaj Bahlam 726-ban emeltette felesége tiszteletére, a 24. áthidaló viszont egy tizenhét évvel korábbi eseményről emlékezett meg, ami egybeesett az uralkodó trónra lépésének 28., illetve apja trónra kerülésének 80. évfordulójával, valamint a Jupiter és a Szaturnusz ritka együttállásával. Ezek a kivételes események adhattak alkalmat a vérfolyatási ceremónia elvégzésére 709 októberében. A dátumon túlmenően a maja kőfaragók egy olyan szöveget is rávéstek a szemöldökgerendára, amiben mind az uralkodó, mind pedig felesége kapcsán szerepel az önáldozatra utaló glifa. Az uralkodóról ezt olvashatjuk: „íme az ő képmása áldozatában a tüzes lándzsával.” Mindez arra utal, hogy az uralkodói pár mindkét tagja végrehajtotta magán a véráldozatot.
Amazóniai piaroák
A piaroák a warimének nevezett rítus keretében gyakorolták a nyelvátszúrást. Úgy tartották, hogy ennek a beavatkozásnak a következtében távozik el a haraggal, kevélységgel és gonoszsággal szennyezett vér, amit menstruáció során eltávozó tisztátalan vérrel tekintettek azonosnak. A hatás fokozása érdekében az önáldozatot végrehajtók hallucinogén anyagot, ayahuascát és/vagy yopót fogyasztottak. A hallucinogén anyagok hatására kialakuló víziók a mitológiai tájba tett képzeletbeli utazásra viszik fogyasztóikat. Ennek során érvényét veszíti a távolság a jelen világ és a mitikus, történelem előtti idők között. A látomások során a hegyek és dombok nagy közösségi házakká válnak, melyekben a beavatottak kultúrhéroszokkal találkoznak, és további erőhöz jutnak tőlük.
Két kultúrkör – egy kulturális jelenség
A térben és időben igen távoli adatok legfeljebb elméleti szinten engedik meg annak felvetését, hogy létezhetett valamifajta kulturális leszármazási kapcsolat a mezoamerikai prehispán és a 20. századi amazónai szertartás között. Amennyiben így történt, akkor arra következtethetünk, hogy a rituális nyelvátszúrás szokása Mezoamerika déli részén, a későbbi archaikus civilizációkat megalapozó falusi településeken jelent meg, és az idők során onnan terjedhetett északi és déli irányba.
A nyelvátszúrás mellett a szertartás másik alapelemét képező hallucinogén anyagok rendkívüli sokféleségben állnak rendelkezésre, a kontinensen mintegy száz ilyen növényfaj ismert. Legnagyobb változatosságban a biodiverzitását tekintve minden másnál gazdagabb Egyenlítő környéki őserdőkben fordulnak elő, de rokonfajaik a kontinens távolabbi vidékeiről is ismertek, és ahol a környezeti viszonyok az ilyen anyagmaradványok fennmaradását lehetővé teszik, régészeti leleteken is kimutathatók, amik arról tanúskodnak, hogy hallucinogén hatású növények tenyészterületükön messze túl is eljutottak.
A szertartás során használt másik alapvető kelléket, a rájatüskét illetően bizonyosak lehetünk afelől, hogy azok az Atlanti-óceán karibi térségében és a folyókban egyaránt előforduló tüskés rája fajokból származnak, és azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy a benne levő méreganyagnak is szerepe volt a kívánt hatás előidézésében.
Mindent egybevetve különösen figyelemre méltó, hogy a szertartásra vonatkozó adataink egy jól körülhatárolható övezetet rajzolnak ki: Mezoamerika déli és Dél-Amerika északnyugati régióit. Ennek a területnek a kiterjedését minden bizonnyal az határozta meg, hogy hol álltak rendelkezésre a szükséges nyersanyagok, illetve azok milyen távolságra voltak elszállíthatók anélkül, hogy hatóanyagukat elvesztették volna. Mindezek fényében érdemes számba vennünk a szertartás egyedi és közös sajátosságait annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk annak megértéséhez: két, egyébként igen eltérő sajátosságokat felvonultató kultúrkörben miért gyakorolták ezt az azonosnak tűnő, ugyanakkor rendkívüli megpróbáltatással együtt járó rítust.
Rituális esemény
Az itt felsorolt sajátosságokat figyelembe véve azt látjuk, hogy a felhasznált anyagok, eszköz(ök) mellett a két kultúrkörben gyakorolt szertartás legfőbb közös eleme maga a cél lehetett: kapcsolatba lépni az adott személy vagy csoport számára fontos istenekkel, istenné vált ősökkel, akár úgy, hogy a szertartást végző személy maga lépett át az ő világukba (piaroák), akár őket hívta meg a sajátjába (maják). Ennek a célnak az elérése érdekében kellett magát olyan, a hétköznapitól eltérő tudatállapotba hoznia, ami alkalmassá tette őt erre.
Az elmúlt évtizedek során számos olyan néprajzi leírás született, ami ayahuascát fogyasztó őslakók élményeiről számolt be. Eszerint az ayahuasca által gyakorolt hatás négy nagyobb csoportra osztható. A lélek elhagyja a testet, gyakran úgy tűnik, mintha az illető repülne. Kígyók és jaguárok, esetenként egyéb ragadozók tűnnek fel. A fogyasztóban az az érzés keletkezik, hogy természetfölötti erőkkel lép kapcsolatba, legyenek azok démonok, vagy keresztény missziókhoz csatlakozott indiánok esetében az isten, vagy a menny és a pokol. Távoli személyek, „városok”, tájak látomásai jelennek meg. Az indiánok jellemzően ezt látnoki képességként, egy távoli valóság látomásaként értelmezik.
Mindezek egybevágni látszanak a nyelvátszúrás rítusa során átélt látomásokkal. Az, hogy konkréten mi jelenik meg a szertartás résztvevőjének képzeletében, minden bizonnyal kulturálisan meghatározott. Olyan jelenségeket érzékel, olyan „személyekkel lép kapcsolatba”, akik az adott közösség mitikus történeteinek szereplői voltak, gyerekkortól kezdve mélyen beépültek az illető ismeretanyagába, legyen az egy maja uralkodói családban felnőtt személy, aki előtt az istenné vált egykori uralkodók jelentek meg, vagy egy őserdei indián, akinek képzeletében azok az ősök, természetfölötti lények bukkannak fel, akik az ő életének mitológiai keretét adják.
A szöveg a Károli Gáspár Egyetem és a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent Mítosz, Vallás és Egyház Latin-Amerikában című kötetben megjelent tanulmány rövidített változata.
