Valamikor a 19. század közepe táján a Rio Marañón egyik mellékfolyója mentén egy parasztember ősi romokkal borított földjén egy majd két méter magas faragott kőlapot talált. A szépen csiszolt kő annyira megnyerhette tetszését, hogy hatalmas súlya ellenére hazavitte, és faragott oldalával lefelé a földre fektetve asztalként használta. Itt bukkant rá Antonio Raimondi itáliai származású természettudós (1826–1890), aki hosszú éveken keresztül folytatatott botanikai és ásványtani kutatásokat, majd tapasztalatait egy hatalmas nyolckötetes munkában adta közre. A vidék kormányzója az ő kérésére szállíttatta a követ Limába, ahol a Kiállítási Csarnok kertjében helyezték el 1874-ben. Ezzel a kezdetét vette az immáron Raimondi-sztélének elnevezett, domborműves kőlap „tudományos karrierje”. Napjainkig számtalan tudós és áltudós vizsgálta, mint a korai perui történelem egyik legkiválóbb, egyszersmind legrejtélyesebb művészeti alkotását. Bár a dombormű lelőhelye, Chavín de Huántar nem volt ismeretlen, hiszen több 16–17. századi spanyol krónikás is említést tett róla, a tudomány számára csak 1919-ben fedezte fel Julio C. Tello (1880–1947), a perui régészet legendás alakja. Ő vezette az első feltárásokat Chavínban, amelyek egészen napjainkig tartanak. Ugyancsak ő volt az, aki felfedezte e kultikus központ kiterjedt hatását Peru különböző régióira, és a korábbi kutatókkal szemben arra a megállapításra jutott, hogy az ősi perui civilizációk eredetét nem másutt, hanem magában Peruban kell keresnünk, és éppen Chavín tekinthető azok ún. „anyakultúrájának”, kiindulópontjának.
Az ún. chavíni Újtemplom, i. e. I. évezred második fele
Az 1940-es években éppen a civilizációs központból kiinduló hatásokat kezdték el vizsgálni a perui tengerparton, amikor az akkoriban először alkalmazott radiokarbon módszernek köszönhetően kiderült, hogy léteztek olyan nagykiterjedésű, piramisszerű épületeket, faragott domborműveket is magukban foglaló települések, amelyek évszázadokkal, sőt évezredekkel megelőzték Chavín de Huántart. Ráadásul némelyikük legkorábbi fázisai még a kerámiahasználat és az élelemtermelés előtti időkre datálódnak, ami arra utalt, hogy a perui tengerparton – eltérően a világ legtöbb részétől – már a termelőgazdálkodás és az égetett agyagedények készítése előtt nem csak hogy létrejöttek állandó települések, hanem azok között sok ember összehangolt munkáját igénylő szertartásközpontok is voltak.
Áldozati jelenet a sechíni szertartásközpont homlokzatáról, i. e. II. évezred
Ez a különleges sajátosság vezette az egyik amerikai kutatót annak az elméletnek a megfogalmazására, mely szerint a Csendes-óceán Humboldt-áramlás által táplált kimeríthetetlen élelemforrása tette lehetővé ezeknek a központoknak a kialakulását az i. e. III. évezred folyamán anélkül, hogy az embereknek a maguk által megtermelt javakból kellett volna annyi többlet előállítaniuk, ami az ilyen nagy kőépítményeket magában foglaló központokhoz szükséges lett volna. A legutóbbi évtizedek során tucatnyi ilyen központ vált ismertté a perui tengerpart északi felén, közülük is mindenek előtt a Supe folyó völgyében található Caral, mely az ott talált igen korai leletek, valamint a lelőhely jellegének értelmezése miatt már a tudomány szabta kereteken is túlmenő viták kereszttüzébe került. Az i. e. 3000 táján létesített, 50 hektár kiterjedésű lelőhely számos kisebb és hat nagyobb, különböző tájolású, méretű és alaprajzú, kizárólag kőből emelt építményt foglal magában, egyesek magassága a 20 métert is meghaladja, és némelyik előtt a Chavínból ismert kerek lesüllyesztett terek kaptak helyet. Építési technikájuk is igen sajátos volt, mivel létrehozásukhoz olyan, az épületek összetartására is szolgáló, növényi rostokból álló hálókat, ún. shicrákat használtak, amelyekbe 20–50 kilogramm követ raktak, majd a kővel teli hálók tízezreiből emelték az épületeket. Mindez azt jelzi, hogy már az i. e. III. évezredben jelentős mennyiségű munkaerőt tudtak ilyen, jobbára közösségi célokat szolgáló épületek emelésére fordítani, és létrehozásuk érdekében léteznie kellett a társadalmi együttműködés és rétegződés bizonyos szintjének.
Caral a Földön kívülről. Előtérben a legnagyobb piramisok, háttérben a Supe-folyó (Forrás Google Earth)
A lelőhelyet az 1990-es évek második felétől feltáró perui régész, Ruth Shady szerint a piramisszerű halmok templomok voltak, Caral pedig szakrális központ, amelynek 3000 főre becsült lakossága nem egyszerűen hierarchizált volt, hanem osztálytársadalmat alkotott, élén a többség tevékenységét koordináló örökletes elittel. Sőt, továbbmenve arra a megállapításra jutott, hogy a völgybeli 17 prekeramikus központ nem volt fenntartható völgyön kívüli erőforrások nélkül, amelyek felhasználása, és a szerinte a városiasodás útjára lépett völgybeli központok egy államhatalom meglétét feltételezték, ami a lelőhelyek kora alapján a kontinens minden másnál korábbi ilyen jellegű intézményét jelentené.
A carali "Templo Mayor" (Forrás Google Earth)
Noha Caral, az egyik shicrából vett radiokarbon minta (i. e. 2627) alapján a legkorábbi nagykiterjedésű szertartásközpontnak tekinthető, a Shady által kidolgozott koncepció, amely nem nélkülöz olyan aktuálpolitikai törekvéseket sem, hogy Perut tüntessék fel a legősibb amerikai civilizáció hazájaként, sokkal inkább feltevéseken, semmint szilárd bizonyítékokon alapul. A lelőhelyet alkotó épületegyüttesek ugyanis nem egyszerre voltak használatban, hanem mintegy ezer év alatt, egymást követően jöttek létre, s ez nem támasztja alá azt, hogy Caral esetében városi jellegű településről beszéljünk, mint ahogy hiányoznak ennek olyan fontos összetevői is, mint a kézműves műhelyek, kereskedőközpontok, piacterek.
Amennyiben Shady elmélete helyesnek bizonyulna, akkor évezredekkel, nagyjából az óegyiptomi és a mezopotámiai civilizáció első virágkorára kellene visszatolni az államiság és a városi társadalom létrejöttének időpontját Peruban, s ráadásul azt egy olyan társadalomnak kellene tulajdonítani, amely alapvetően zsákmányolásból élt, s éppen csak elindult a termelőgazdálkodás útján. Ez pedig a társadalomtudomány egyik alapvető paradigmáját vonná kétségbe. A Peruval foglalkozó régészek döntő többsége ezzel szemben úgy tekint Caralra és a hozzá hasonló i. e. III–II. évezredbeli településekre, mint amelyek az emberek közös, vallásos hiedelmeken alapuló erőfeszítéséből jöttek létre, anélkül, hogy annak előfeltétele lett volna a társadalom állami keretekben történő szervezettsége. Mindezzel együtt akárminek is tekintjük Caralt, vagy a hasonló korai központokat, az elmúlt évtizedek kutatásai alapján abban biztosak lehetünk, hogy az ősi perui civilizációk kialakulása Chavínnál sokkal korábban, i. e. 3000 táján kezdetét vette.
