A bozótvágó késeket tartó kezek valósággal megdermedtek a levegőben, a hozzájuk tartozó szemek pedig szinte felnyársaltak, amint a helyiek számára varázspálcának ható kitűző rúddal a hatalmas sziklák alkotta üreg bejáratához léptem. Ha sziklafalat tarkító barnás foltokból nem derült volna ki, akkor a bejárat előtti tűzhelyben megpörkölődött állatcsontok és üvegcserepek egyértelműen jelezték: a környékbeli indiánok áldozati helyén járunk. A távolabbi és közelebbi tanyák lakói ezen az elhagyatott helyen gyűlnek össze, hogy a júniusi napforduló alkalmából lámát áldozzanak. Vérét a sziklaüreg falára fröccsentik, csontjait és a szertartás során használt pálinkásüvegeket pedig a tűzbe vetik.
Az Incarracay déli végénél található áldozati szikla (waka). A kép jobb sarkában az áldozati tűzhely maradványai (a szerző felvétele)
Ebbe a civilizáció elől elzárt világba tolakodtam be a helyiek számára valamilyen felfoghatatlan tevékenységet űző régészként, hogy megértsek valamit a bolíviai Andokban rejtőző ősi település, Incarracay, és az alatta elterülő Cochabamba-völgy kapcsolatáról az Inka Birodalom korában. Ennek első lépése volt az a felmérés, melynek során a fenti jelenetre sor került. Előzménye pedig egy gyűlés volt, ahol a környező tanyák, idegen régészekkel bizalmatlan lakói úgy határoztak, ők is részt vesznek a romterület megtisztításában. Az első nap, egyszerre kíváncsi és gyanakvó tucatnyi önkénteséből a harmadik napra senki sem maradt, így arról sem értesülhettek, hogy az általuk áldozati célra használt sziklacsoportnál az inkák idejében sokkal jelentősebb kultikus épület állt a település átellenes végén.
A kelet felé nyitott incarracayi 4. épület a feltárást követőn (a szerző felvétele)
Ez már a felmérés során gyanítható volt, figyelembe véve az épület keleti tájolását, a nyugati fal belső oldalának tengelyében található nagyméretű kettős fülkét, valamint azt a sajátosságot, hogy az épület északi oldalához sárga habarcsot és vakolatot, míg a délihez vörös színűt használtak, oly módon, hogy a két szín a kettős fülke középvonalában találkozott. Ennek ismeretében érdemesnek látszott bizonyos mérések elvégzése. Kiderült, hogy az épület tájolása mindössze 1°-kal tér el a keleti iránytól, s ami még érdekesebb: az épület tengelyének meghosszabbítása éppen a keleti horizonton látható legmagasabb vulkáni kúpot metszi, melyre helybéli munkásaink is felhívták figyelmünket. Elmondásuk szerint a hegy neve Wh’akanki, ami kecsuául annyit jelent: Sírsz. Nevét azért kapta, mert amikor a csúcs felhőbe burkolózik néhány napon belül megérkezik az eső a völgybe. Az épület helyét tehát mintegy fél évezreddel ezelőtt úgy választottak meg az inkák, hogy ahhoz képest a Wh’akanki éppen keleti irányba essen.
A Wh’akanki mögött kelő Nap szeptember 17-én, hat nappal a napéjegyenlőség előtt az incarracayi 4. épületből nézve (a szerző felvétele)
Ezt követően, mivel egy keleti irányban nyitott épületről van szó, kiszámítottuk, hogy a nyugati fal tengelyéből nézve a keleti horizont mekkora szögben látható. Ez az érték 43°, ami 6°25’-cel kevesebb annál, mint amit a Nap i. sz. 1500-ban Incarracay keleti horizontján a júniusi és decemberi napforduló között látszólag megtett. Azaz a kelő Nap csaknem az egész év folyamán nyomon követhető volt az épület belsejéből, csupán a két napforduló előtti utolsó napokban „tűnt el”, jelezve azok közeledtét.
A 4. épület alaprajza a napéjegyenlőség és a napforduló irányával (a szerző rekonstrukciója)
Arra, hogy az általunk feltárt épület említett sajátosságai összefüggésbe hozhatók az inka naptárral, annak kitüntetett napjaival, illetve az inkák csillagászati megfigyeléseivel, számos spanyol krónikás leírása szolgál bizonysággal. Egyikük, a mesztic Felipe Guaman Poma de Ayala így képzelte el a Nap mozgását: „az egyik napon a székében ül, és abból a fő irányból (decemberi napforduló) uralkodik. Aztán egy másik székbe ül át, ahol megpihen, és onnan kormányoz (a másik napforduló). Az egyik székből a másikig mindennap halad anélkül, hogy megpihenne. A napfordulók idején több mint egy napot pihen székében, amikor a napról napra történő mozgása alig érzékelhetővé válik.” A Nap „pihenése” lehetett az a néhány nap, amikor napfordulóhoz közeledve hajnalban nem jelent meg Incarracay keleti horizontján.
Az inka uralkodó és kísérete a decemberi napforduló ünnepén (Guaman Poma de Ayala: Nueva corónica y buen gobierno)
A Nappal kapcsolatos jelenségek közül a koloniális szerzők főként a két említett napfordulóval és a hozzájuk kapcsolódó ünnepekkel (Inti Raymi, illetve Capac Raymi), továbbá a vetés és az aratás időpontjának meghatározásával foglalkoznak, de szót ejtenek a napéjegyenlőséggel kapcsolatos ünnepekről, így a szeptemberi napéjegyenlőség idején tartott Coya Raymiról is. Egyszersmind arról is beszámolnak, hogy a birodalmi fővárost, Cuzcót övező hegyeken állított kőoszlopok segítségével határozták meg a napfordulók, a vetés és az aratás időpontját. Az oszlopokat kettesével vagy négyes csoportokban helyezték el. A négyes csoportok egymástól távolabb felállított, magasabb oszlopai az égi jelenség közeledtét vetítették előre, míg a belső, alacsonyabb oszlopok a pontos időpont meghatározására szolgálták. A megfigyelőpont az Inka Birodalom legfontosabb kultikus központjának számító Qorikanchában vagy a város két terén, a Haucaypata, illetve Limacpampa téren volt.
Qorikancha vagy Aranynegyed az Inka Birodalom legfontosabb kultuszhelye (a szerző felvétele)
Az általunk feltárt épület a jelek szerint hasonló szerepet játszott az inka naptár kitüntetett napjainak, és az azokhoz kapcsolódó ünnepek, szertartások időpontjának meghatározásában. Annál is inkább mert az alatta elterülő völgyben a 15–16. század fordulóján az inka uralkodó egy olyan állami birtokot hozott létre, amelyen a birodalom más részeiből odatelepített 14 000 földműves az állam, illetve a hadsereg számára termesztett kukoricát. Ez esetben pedig különösen fontos lehetett a mezőgazdasági munkák, s még inkább az azokhoz kapcsolódó szertartások időpontjának meghatározása. Ezekre az összefüggésekre utal a már idézett Guaman Poma, amikor így fogalmaz: “a vetésnél a hónapot, a napot és az órát vették figyelembe, és azt a pontot, ahol a Nap mozog; reggelenként a magas hegyeket figyelték, a fényt és a sugarakat, ahogy a Nap megcélozza az ablakot; eszerint az óra szerint vetettek és aratták az évi termést ebben a királyságban”. Arra pedig, hogy az incarracayi épület tájolása szempontjából minden bizonnyal meghatározó szerepet játszó szeptemberi napéjegyenlőség összefüggésben lehetett esővel kapcsolatos rítusokkal az utalhat, hogy Guaman Poma 12 hónapra osztott naptárában a szeptember havi szertartások között szerepel a chirapa uncuy, a nappal együtt járó eső szertartása. A júniusi napforduló, a Fiastyúk és a mezőgazdasági munkák kapcsolatára pedig egy dél-perui Sandia tartományban följegyzett szokás hívja fel a figyelmet, miszerint a Fiastyúk fő csillagainak június 24-én éjjel megfigyelhető fényessége alapján – amiből időjárási következtetéseket vonnak le – döntik el, hogy az augusztus és október közötti három burgonyaültetési időszakon belül a szárazságtűrő és a csapadékkedvelő fajtákból mikor és mennyit ültessenek.
A Cochabamba-völgy fölött 600 m-rel, elhagyottan álló Incarracay (a szerző felvétele)
Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor könnyen belátható, hogy az inkák számára a bolíviai Cochabamba-völgyben létrehozott birtokuk közelében szükség volt egy olyan településre, amely képes volt biztosítani az állam számára oly fontos Napkultusz gyakorlását, az azzal és az ahhoz szorosan kötődő mezőgazdasággal kapcsolatos szertartások időpontjának meghatározását. Erre a célra választották ki az állami birtok keleti horizontjának legmarkánsabb pontját, a Wh’akanki hegy csúcsát, és helyezték el településüket az állami birtok fölötti hegyoldalban. A település pontos helyét, ha tetszik, harmadik koordinátáját pedig az a sziklacsoport határozhatta meg, amelytől a Napszentélyként szolgáló épület pontosan északra helyezkedik el, és ami a jelek szerint mind a mai napig áldozati helyként, wakaként szolgál.
Incarracay szintvonalas térképe, déli végében az áldozati szikla, átellenben a Napszentély (Varga András felmérése)
A Földgömb 2014. szeptemberi számában megjelent tanulmány rövidített változata.
