Számos, spanyol hódítás idején létező amerikai civilizáció kapcsán számolnak be spanyol szemtanúk, vagy nem sokkal utánuk érkezett krónikások emberáldozatok különböző formáiról, de egyik kapcsán sem említenek olyan döbbenetes számokat, mértéket, mint az aztékok esetében. Paradox módon közülük is a legszélsőségesebb Diego Durán, a fiatalkorában Mexikóba került, és az aztékok iránt szokatlan tiszteletet és tárgyilagosságát tanúsító dominikánus szerzetes. Elmondása szerint az azték főváros, Tenochtitlán főtemploma, a Templo Mayor hatodik újjáépítése alkalmából, 1487-ben rendezett nagyszabású állami ünnepségek során négy nap alatt 80 400 hadifoglyot áldoztak fel, de még a legalacsonyabb értéket közlő forrás, az ún. Telleriano-kódex is 20 000 feláldozott fogolyról tesz említést.
Azték emberáldozat a Magliabechiano-kódexben. Az áldozat szívét a piramis tetején levő szentély előtti áldozati kövön kimetszették, majd az élettelen testet a piramis lépcsőjén letaszították
Ezek önmagukban is hihetetlennek tűnő számok, és még inkább azok, ha belegondolunk, hogy a spanyol hódítás idején, 1519-ben az Azték Birodalom szívének számító Mexikó-völgy lakossága mintegy 1,2 millió fő lehetett, míg az egész birodalomé 5-6 millió. Amennyiben Durán állítása igaz, akkor egyetlen szertartás alkalmával elpusztították volna Mexikó-völgy lakosságának csaknem 7, az egész birodalomnak pedig 1,3–1,6%-át! Mindehhez hozzátehetjük, hogy a Templo Mayort a 14. század eleje és 1502 között hétszer építették újjá, azaz mintegy kétszáz év alatt ennyiszer került sor hasonló fontosságú szertartásra, nem is szólva az évenként megrendezett különféle, ugyancsak emberáldozatokkal járó ünnepségekről.
A kettős szentéllyel ellátott Templo Mayor a Durán-kódexben
Mindezzel együtt hosszú évtizedek óta folyik a számháború az azték emberáldozatok mértékéről. A legutóbbi évtizedek során aztán számos olyan épületet tártak fel Mexikóban éppúgy, mint a Középső-Andokban, amelyekből feláldozott emberek maradványai kerültek napvilágra (lásd például a Huaca de la Luna – Áldozat a hegyek istenének című blogbejegyzést). Ezek közé tartozott a mexikóvárosi Templo Mayor is, így a krónikák adatait szembesíthetjük a régészeti feltárások eredményeivel. Az ásatások során összesen 126 emberáldozatra utaló maradvány került napvilágra, közöttük 43 gyermeké. Egy kivételével valamennyi a kettős piramis Tlaloc istenhez tartozó oldalán feltárt 48. áldozati együtteshez tartozott. Mivel csontjaikon a régészek nem találtak vágásnyomot, azt feltételezik, hogy úgy áldozták fel őket, ahogy a koloniális szerzők szerint a Tlaloc esőistennek szánt áldozatokat: elmetszették a torkukat. Az áldozat az 1450-es évek közepére vagy végére keltezett építési fázishoz tartozott, amikor a beszámolók szerint súlyos szárazság és fagy sújtotta a vidéket. Ez olyan éhínséghez vezetett, hogy I. Moctezuma előbb kiüríttette a gabonaraktárakat, majd amikor azok is kimerültek, úgy rendelkezett, hogy az emberek bármilyen módon fenntarthatják magukat. Sok szegény arra kényszerült, a hogy a szárazság által kevésbé sújtott Mexikói-öböl partvidékére adja el magát rabszolgának.
A feláldozott gyermekeken kívül, a piramis tengelyében 47 felnőtt koponyát találtak, továbbá három olyan átfúrt koponyát, amilyeneket a Durán által ekképpen leírt koponyaállványon helyeztek el:
„… az egyik oszloptól a másikig vékony rudakat helyeztek el. Ezekre a rudakra emberi koponyákat fűztek a halántékukon keresztül, minden rúdra körülbelül húsz fejet. Egy conquistadortól tudom, hogy lehetetlen volt a koponyákat megszámolni, olyan sok volt belőlük és olyan sűrűn voltak egymás mellett, hogy rettegést és csodálatot keltettek. Csupán ezek a koponyák maradtak meg az áldozatokból … Érdeklődtem, hogy magukat a tetemeket vajon felállították-e ily módon, de mindenki nemmel válaszolt; miután a húst megették, csak a koponyát vitték a templomba. Néhányon rajta hagyták a hajat, és az rajta is maradt, míg csak ki nem hullt.”
Kőből faragott koponyákkal díszített koponyaállványt, ún. tzompantlit formázó építmény a Templo Mayor lábánál
Az emberáldozatra utaló leletek közé tartozott az a 33 koponya is, amelyet ún. Mictlantecuchtli-maszkká alakítottak át. Ezek olyan emberi arckoponyák, melyeknél a szemek helyére kagyló- és piritdarabokat illesztettek, míg orrukat és nyelvüket kovából pattintott áldozati késsel helyettesítették. Ilyen késekből több mint ezer került elő a Templo Mayorból. Az ott feláldozott, régészetileg azonosítható emberek száma csaknem azonos volt a mintegy egy évezreddel korábbi teotihuacáni Tollaskígyó Piramisában talált 137 ember maradványával, ami távolról sem támasztja alá azt a közkeletű hiedelmet, hogy aztékok vérszomjasabbak voltak minden más mezoamerikai népnél, és azoktól eltérően tömeges emberáldozatokat hajtottak végre.
Ún. Mictlantecuchtli-maszk a Templo Mayorból
Amennyiben mindez igaz, akkor fel kell tennünk a kérdést: miért éppen az aztékok váltak „rosszfiúkká” a spanyolok szemében. Minden bizonnyal meghatározó szerepet játszott ebben, hogy a veracruzi partraszállásuktól Tenochtitlánig vezető hosszú útjuk során több városban is szemtanúi voltak emberek feláldozásának, majd Tenochtitlánban megismerkedhettek annak minden borzalmával, beleértve az áldozatok szívének kitépését is. Ami azonban a legnagyobb súllyal eshetett latba az aztékok kegyetlenségéről való hiedelem elterjesztésében, az saját hódításaik igazolása. Minél inkább növelték az áldozatok számát, annál inkább állíthatták be magukat a kereszténység védelmezőiként, és léphettek fel az emberáldozat és a kannibalizmus ellen, ártatlan emberek és lelkek megmentőiként.
Mictlántecuhtli az aztékok alvilági istene amint az áldozatok vérével táplálják
A spanyolok által elterjesztett álláspont a későbbiek során aztán olyan elméletek megfogalmazásához is elvezetett, miszerint a tömeges azték emberáldozatok hátterében a háziasított állatokat nélkülöző mezoamerikai kultúrákban tapasztalható fehérjehiány keresendő. A régészeti kutatások azóta kimutatták, hogy az emberáldozat Mezoamerika szerte jelen volt, kezdetei a vadász-gyűjtögető társadalmakig, az i. e. 6000–4800 közötti időkre nyúlnak vissza, valójában a vallásos hagyományban gyökerezik, és gyakorlásukat erősen befolyásolhatták környezeti katasztrófák is.
Az azték áldozati szertartásokról további részletek a közeljövőben megjelenő Égi királyok – Földi istenek című kötetben
