Az észak-perui tengerparton, a Cerro Blanco lábánál másfél ezer éve magasodik elpusztíthatatlanul egy hatalmas vályogpiramis, a Huaca de la Luna, vagy Holdpiramis. Dacára annak, hogy a kincskereső spanyolok hatalmas sebeket ütöttek rajta. Oldalába ház méretű lyukakat vágtak, tetejébe hatalmas gödröket ástak. Lerombolni mégsem tudták. Nem csoda, hiszen több tízmilliónyi adobe, azaz vályogtéglából épült. Ám annak ellenére, hogy sosem tartozott az „elveszett piramisok” közé, sőt tudományos kutatása több mint egy évszázada megkezdődött, egészen a 2000-es évekig nem derült fény arra, mire is szolgált valójában. Ugyanaz tette lehetetlenné igazi megismerését, ami évszázadokon át megóvta a természet és az emberkéz okozta pusztítástól: hatalmas mérete.

Huaca de la Luna a Cerro Blanco lábánál, előtérben a rablóásatások nyomaival

A mai állapotában 290×210 méteres Huaca de la Luna magja egy 95×95 méter alapterületű, jelenlegi állapotában 32 méter, eredetileg azonban ennél biztosan sokkal magasabb lépcsős piramis, tetején körülkerített udvarokkal és épületekkel. Északi lábánál egy 175×75 méter kiterjedésű, míg keleti oldalán további két tér (2., illetve 3A–C tér) terül el. Az 1991-ben megkezdett nagyléptékű ásatások – köszönhetően részben a korábbi pusztításoknak – lehetővé tették, hogy megismerjük a piramis építésének történetét, belső szerkezetét, és végül az ott lezajlott szertartások jellegét és folyamatát.

Huaca de la Luna rekonstrukciója

Az észak-perui tengerpartot az i. sz. I. évezred kezdetétől a 8. századig uraló moche civilizáció egyik fő szertartási központjának számító épületegyüttes létrehozása az évezred első negyedében vette kezdetét, és az 5–7. századig öt újjáépítést ért meg úgy, hogy az ősi amerikai civilizációk szokásainak megfelelően a korábbi főpiramist érintetlenül belefoglalták az előzőbe. Egyes feltevések szerint a halálukkor istenné váló főpapok temetése (eddig két ilyen sírt találtak a piramisban) adott alkalmat egy-egy új piramis megépítésére, míg mások szerint – a két lehetőség egyébként nem zárja ki egymást – az újjáépítések az El Niño-jelenségek okozta heves esőzések nyomán bekövetkező pusztító áradások után történhettek, amikor az új élet elindításához szükséges áldozatokat kellett felajánlani, például egy istennek szánt új piramistemplom megépítésével és ahhoz kapcsolódó emberáldozatok bemutatásával.

A feltárások során eltávolított hatalmas homok- és omladéktömeg alól előbukkantak a piramis külső oldalát díszítő ragyogó színű agyagdomborművek, amelyeket a lépcsős piramis egyes szintjeit alkotó támfalakon helyeztek el. Hasonló domborművek ékesítették a piramis lábánál elhelyezkedő tereket lezáró falak befelé néző oldalát is, s így együttesen egységes, igen erős vizuális hatást gyakoroltak az ott lezajló szertartásokon megjelenő tömegre. Egyfelől felerősítették a szertartás alanyaként jelenlévő emberek által gyakorolt hatást, másfelől láthatóvá tettek az ott csupán képzeletben megjelenő isteneket, mitikus lényeket. Ennek megfelelően a domborművek két, egymáshoz kapcsolódó, de megjelenésében nagyon is különböző tematikát mutatnak. A piramis oldalának felső szintjein a mai napig nem pontosan azonosított, tengeri (rák, hal) és szárazföldi (macskaféle ragadozó, kondor, kígyó) állatok, illetve emberek sajátosságait különböző arányban vegyítő természetfölötti lények ismétlődő ábrázolása látható, míg alsóbb szinteken, illetve a teret lezáró falakon nagyon is könnyen azonosítható ábrázolások jelennek meg. Szemből ábrázolt, egymás kezét fogó, díszes viseletű emberek, illetve nyakukra hurkolt kötéllel egymáshoz fűzött meztelen férfiak, akiket egy felöltözött személy vezet, mögöttük pedig ugyancsak felöltözött harcosok fegyvereket és ruhadarabokat visznek. A piramis tetején létesített épületeket és udvarokat ugyancsak domborművekkel borították, itt azonban nem valamilyen eseménysort felidéző jelenetet láthattak a résztvevők, hanem az ott lezajló szertartásnak hátteret adó istenábrázolás ismétlődött újra és újra, szinte végtelenül.

A piramis északi homlokzatának rekonstrukciója. Legalsó sorban a nyakuknál kötéllel összefűzött foglyok ábrázolása. Előtérben az 1. tér, oldalt  a felvezető rámpával

Arról, hogy ott mi történt, egy 1995-ben napvilágra került megdöbbentő leletegyüttes szolgált döntő bizonyítékkal, amikor a piramis tetejéhez kapcsolódó ún. 3A téren található természetes sziklakibúvás mellett több mint 70 fiatal férfi, legalább öt különböző alkalommal feláldozott maradványaira bukkantak. Azt, hogy a fiatal férfiakat – valamennyien 15. és 40. életévük között haltak meg, és legtöbbjük 25 év körüli volt – feláldozták, a csontvázak helyzete mellett az bizonyította minden kétséget kizáróan, hogy a két leggyakoribb, halált okozó sérülés a nyakcsigolya elülső oldalán látható, esetenként több vágás, illetve valamilyen tompa tárgy, valószínűleg a moche vázafestményekről ismert fa-, illetve ún. csillagfejű buzogány által okozott koponyatörés volt.

A feláldozottak maradványai a Huaca de la Luna tetején (Forrás: Steve Bourget: Rituals of Sacrifice)

A megelőző eseményekről elsősorban vázafestmények szolgálnak információkkal. Ezeken harci jeleneteknek vagyunk szemtanúi, amint párokra oszló harcosok küzdenek egymással, és gyakran láthatjuk, hogy a vesztes harcosok, a megalázás jeleként, már részben vagy egészben mezítelenek, esetleg már meg is kötözték őket.

Moche vázafestmény: harci jelenet (Forrás: Ethnologisches Museum, Berlin)

Az események folytatása a Huaca de la Luna északi oldalán elterülő 1. teret övező falak domborművein látható, ahol az összecsapások során foglyul ejtett fiatal harcosok fegyvereiktől, rangjelző szimbólumaiktól megfosztva, meztelenre vetkőztetve, nyakukra hurkolt kötéllel összefűzve vonulnak a piramis lábánál elterülő térre. Ott, a tér méretei alapján, egy nagy tömegnek helyet adó, nyilvános szertartás részesei voltak, majd egy rámpán a piramis tetején félelmetesen vicsorgó istenarcokkal borított szertartási udvarra vezették őket. Végül ott vagy a mögötte elhelyezkedő kisebb téren áldozták fel őket, csontjaikon talált gyógyulófélben levő sérüléseik alapján esetleg hetekkel a vázafestményeken ábrázolt összecsapásokat követően, majd – más vázafestményeket tanúsága szerint – vérüket áldozati serlegben kínálták a kultuszhely istenét megjelenítő főpapnak vagy az uralkodónak (emberi vér nyomait két hasonló serlegen is kimutatták), holttestüket pedig a szétszórt végtagokkal a szent szikla elé vetették.

Áldozati jelenet: feláldozott harcosok vérét kínálják egy uralkodó/főpapnak (Forrás: Museum für Völkerkunde, München)

Írott források híján az áldozati szertartásnak számtalan részlete homályban marad, többek között az is, hogy milyen célból és miért azon a helyen áldozták fel az ifjakat, ahol megtalálták őket. Ez utóbbi két kérdésre a piramis domborművei és a már többször emlegetett moche edényábrázolások alapján keressük a választ. A Huaca de la Lunáról ismert domborművek egyik legfigyelemreméltóbb, s talán leggyakrabban ismétlődő alakja egy vicsorgó szájjal, abban hatalmas agyarakkal ábrázolt, részben emberi, részben állati vonásokat mutató lény. Egész alakos változatában hol az egy évezreddel korábbi Chavín de Huántar-i szertartásközpont ún. Botos Istenéhez hasonlóan kitárt kezeiben kétfejű kígyókat tart, hol pedig kondorfejekben végződő övvel jelenik meg. Másik megjelenési formájában csak végtelenül ismétlődő arcát láthatjuk tengeri szimbólumokkal keretezve a piramist koronázó udvar belső falain. Nem tudhatjuk, hogy egyetlen isten eltérő megjelenési formáiról vagy két különböző isten közös attribútumairól (macskaféle ragadozó fej) van-e szó, de nagymacskaszerű vonásai és kondorfejes öve alapján ezt a lényt tekintik a hegyek istenének.

Ugyanez a félig ragadozó- félig emberalak bukkan fel számtalan vallási tartalmú moche edényábrázoláson, így azokon a figurális edényeken is, amelyek egy hegycsúcsok között lezajló emberáldozatot jelenítenek meg. A jelenet egyik főszereplője a fent leírt figura, akinek jelentőségére a többi szereplőnél jóval nagyobb mérete utal. A másik főszereplő meztelenül, szétvetett végtagokkal hever a hegy lábánál: egy hegycsúcsról alávetett feláldozott férfi (egy másik, ugyancsak meztelen fogoly nyakára vetett kötéllel vár a sorsára). A jelent harmadik főszereplője a legmagasabb hegycsúcson térdeplő női alak, akinek előrevetett hosszú hajzuhatagából kanyargó vízfolyam tör elő, és a hegy lábánál összefolyik a feláldozott férfi kiömlő vérével. A jelenet itt felsorolt fő elemeit egybevetve arra a következtetésre juthatunk, hogy egy olyan áldozati szertartás tanúi vagyunk, amelyben foglyul ejtett férfiakat áldoznak fel annak érdekében, hogy a föld termékenységét biztosító vízhez jussanak, melyért cserében az áldozatok kiontott vérét, illetve az életét kínálják fel. Az áldozatért kapott víz forrása a hegy csúcsán helyet foglaló női alak, illetve maga a hegy, amelynek ura a félig ragadozó félig ember alakjában látható. A perui népek, mexikói társaikhoz hasonlóan a hegyeket tekintették a víz forrásának, érkezzen az öntözővizet adó folyó vagy éppen halálos veszélyt jelentő lavinává változó hó vagy jég formájában.

Moche vázajelent: áldozat a hegyek istenének (Forrás: Ethnologisches Museum, Berlin)

Arra, hogy ebben a folyamatban, mármint az eső, az öntözővíz és végső soron az élet megszületésében az andesi népek felfogása szerint milyen szerepet játszott a hegycsúcson ábrázolt nő és a hegyek istenének/szellemének tekinthető keverék lény, egy másik moche vázafestmény és egy mítosz világít rá. A fenti jelenethez hasonlóan számos változatban fennmaradt vázafestményen a hegyek istenét látjuk egy nővel nemi aktus közben, miközben testükből a Carica candicans nevű fa sarjad, amelynek ágain ugrándozó majmok a fa ulluchu nevű terméseit gyűjtik kosarakba (ezek a véralvadást gátló termések a hegyek istenével/szellemével együtt bukkannak fel azon a felajánlási szertartáson is, amelynek során az áldozatok vérét kínáljak egy uralkodónak, vagy főpapnak).

Moche vázafestmény (Forrás: magángyűjtemény, Donna McClelland rajza)

Arra nézve, hogy ki volt, pontosabban, milyen szerepet töltött be a mindkét ábrázolásban megjelenő nő, és hogy a hegyek istenével történő közösülése mit is jelképez valójában, az a mítosz világít rá, amelyet 16. század végén a perui hegyvidéken, történetesen egy olyan pap, Fráncisco de Ávila jegyzett le, akit indiánok bálványimádásának felszámolásával bíztak meg. A mítosz egyik szereplője egy asszony, a másik  Pariacaca, a  víz, az eső, a menydörgés és a hegyek istene.

„Azokban az időkben élt egy igen szép asszony. Chuquisusónak hívták. Egy nap sírva öntözte kukoricaföldjét. Sírt, mert a kevés víz nem nedvesítette meg a kiszáradt földet. Egyszerre csak alászállt Pariacaca és köpenyével betakarta a kicsiny tó száját. Az asszony még keservesebb sírásra fakadt, amikor látta, hogy még az a kevéske víz is elapadt. Ekkor találkozott Pariacacával, aki megkérdezte.

– Miért bánkódsz testvérkém?

– Mert a kukoricaföldem elpusztul a szárazságtól.

– Ne keseregj! Gondoskodom róla, hogy elegendő víz érkezzen onnan fentről, a tavatokból. De cserében hálj velem!

– Előbb jöjjön a víz! Amikor megöntöztem a földemet, veled hálok.

– Jól van, egyezett bele Pariacaca, és megnyitotta a víz útját. Az asszony megöntözte az összes földet, nem csak a sajátját. Amikor befejezte, Pariacaca így szólt.

– Most akkor hálj velem

– Még nem, majd holnapután. Előbb azt akarom, hogy a folyó az összes földet öntözze. Végezd el a munkát, aztán veled hálok.

Pariacaca annyira szerette őt, hogy mindent teljesített, amit kívánt. Pumák, rókák, kígyók, és a legkülönfélébb madarak segítségével bővizű, széles csatornává változtatta a Cocochalla-vízmosásból a földekre vezető kis erecskét. Amikor elkészültek Pariacaca így szólt.

– Gyere, hálj velem!

Így is történt. Végül az asszony azt mondta, induljunk útnak együtt, vigyél magaddal. Pariacaca elvitte őt a Cocochalla-csatorna szájához, ahol az asszony így szólt: én itt maradok a csatorna partján, és abban a pillanatban kővé változott.”

Ebben a lebilincselő történetben annak a sok helyütt megfigyelhető hiedelemnek a szép példáját látjuk, amikor a női termékenységet a föld termékenységével azonosítják: azzal hogy a mítoszban szereplő Chuquisuso odaadta magát Pariacacának valójában a föld termékenységét biztosította, amihez természetesen szükség volt a férfi isten képében megjelenő eső/öntözővízre is. Egyesülésük gyümölcse a bőséges termés, vagy amint az utolsó vázafestményen láthattuk, maga az élet fája. Így válik érthetővé a hegyek istenének és a női alaknak a szerepe az első jelenetben, és ha visszafelé gombolyítjuk a történet fonalát, akkor megérthetjük, hogy milyen célt szolgáltak a Huaca de la Lunán végrehajtott áldozatok: az eső/öntözővíz forrásának tekinthető hegynek mutattak be áldozatot. Amennyiben ez így volt, akkor a Huaca de la Lunát olyan, esőt adó heggyel azonosíthatjuk, amelyet szimbolikusan valamely vallási szempontból fontos pontra helyeztek át. Ennek az áthelyezett piramis/hegynek a tetejére az alatta elterülő térről induló rámpán vezették fel a feláldozásra kiszemelt foglyokat, hogy aztán hegycsúcsot jelképező sziklakibúvásnál végrehajtsák az áldozatot. Ez lehetett az a szent hely, ami miatt éppen ott építették fel a piramist, azaz helyezték át a hegyet, és ez magyarázza meg, miért ott zajlottak le a legsúlyosabb áldozati szertartások.