Paria néptelen, poros kis falu a végtelen bolíviai altiplanón, 3800 méterrel a tenger szintje fölött. Egy halódó település: utcái néptelenek, házai omladozófélben. Noha a falucska mellett csordogál a csak a nevében nagy Jacha Uma <nagy víz>, amely az egyéb vízfolyásokat teljesen kiszikkasztó altiplanón még a száraz évszakban is szállít valamennyi vizet, ennek hasznát nem a falu látja. A folyó hordaléka által megtermékenyített keskeny földsáv a szomszéd települések kezében van. Pariának nem maradt semmije, mindössze egy árvaház a falu szélén és egy vályogtéglákból emelt koloniális templom, melynek egyetlen ékessége a kőből rakott barokk homlokzat.

A mai Paria temploma

Egészen más képet festett róla egyik 16. századi spanyol látogatója. Elbeszélése szerint az inkák idején Paria jelentős település volt, nemcsak királyi pihenőhely és Naptemplom állt ott, hanem az állam által összegyűjtött, majd szétosztott javak elhelyezésére szolgáló raktárak sokasága is. A kérdés csak az: hol vannak mindezek nyomai? A mai Pariában biztosan nem. Se korai spanyol településnek, még kevésbe az inka városnak. Ugyanakkor több hajdani inka város példájából ismert, hogy az ott megtelepedő spanyolok néhány évtized múltán ugyanazon név alatt új települést alapítottak a már elhagyott inka város közelében. De ha így történt ez Pariában is, és a mai település nem azonos az ugyanazon nevet viselő legkorábbi spanyol és az azt megelőző inka településsel, akkor hogy találjuk meg az eredeti települést, ami évtizedek óta senkinek sem sikerült?

Inka városépítés Guaman Poma de Ayala krónikájában

Ennek érdekében csaknem 100 km²-t kellett lépésről-lépésre átkutatni. Az ennek során talált több mint száz régészeti lelőhely közül egy minden szempontból kivált a többi közül. 110 hektárnyi kiterjedése és a felszínén található leletek mennyisége – ami helyenként négyzetméterenként a százat is meghaladta –, és azok sokfélesége (edénytöredékek, csont- és kő, főleg szodalit gyöngyök, fém- és kőeszközök) messze meghaladta minden más lelőhelyét. Mindez egyértelművé tette, hogy a régió legjelentősebb inka kori településéről van szó, ugyanakkor kevés volt ahhoz, hogy kijelentsük: ez volt az inka Paria. Ehhez döntő fontosságú volt az a lelőhelyet valósággal körülölelő hat raktárcsoport, amely több mint 1500 épületmaradványt tartalmazott, hasonlóan számos más hegyvidéki tartományi központhoz. Az azonosítás további kulcsfontosságú feltétele a qhapaq ñan, a királyi út megtalálása volt, ugyanis ezekre fűződtek fel az Inka Birodalom tartományi központjai. Az út nyomait a terepen azonban nem sikerült azonosítani. Nem úgy az űrfelvételeken, melyeken nem csak maga a település látható, hanem az is, ahogy több más tartományi központhoz hasonlóan a birodalmi főút átlós irányban belép a település centrumába.

Az egykori inka tartományi központ az űrből (Forrás Google Earth)

Mindezek után kétség sem férhetett hozzá, hogy ez, a mai Paria falutól mintegy három kilométerre fekvő település volt az egykori inka tartományi központ. Utólag akár azt is mondhatnánk, épp ott volt, ahol lennie kellett: a kietlen, száraz altiplanónak azon a pontján, ahol három, egész évben vizet szállító folyó találkozott, és ahol egy inkák számára is igen fontos hévforrás fakadt.

A hajdani Paria három folyó találkozásánál

Paria tehát megvolt, de hol vannak az inka állami településekről jól ismert, több méter magas kőfalakkal rendelkező épületek? Hogy lehetséges, hogy jelentéktelen útmenti pihenőhelyeken, a tambókban ma is állnak ilyenek, egy nagy tartományi központból pedig hiányoznak? A válaszhoz azok az alig fél méter magas, hosszan elnyúló dombok segítettek hozzá, amelyek a település polgári/szertartási magjaként meghatározott központi részén voltak megfigyelhetők. Az egyiket feltárva egy jellegzetes inka épület, egy ún. kallanka bontakozott ki. Az ilyen, egyhelyiséges csarnokszerű épületek a 16. századi perui krónikások szerint úton levő munkacsapatok, katonai egységek ideiglenes szállásaként szolgáltak. Méretük gyakran a futballpályákét is meghaladja. A Pariában feltárt, „mindössze” 38×10 méteres kallankáról viszont kiderült, hogy falait csak kb. egy méteres magasságig építették meg kőből, afölött agyagba rakott folyami követ használtak. Ezeket a falrészeket a csapadék és altiplanóra jellemző erős szelek együttes eróziója teljesen megsemmisítette, a föld alá temetve a falak kőből rakott alsó részét. Ennek, a vidékre ma is jellemző építési technikának tulajdonítható Paria teljes pusztulása.

Egy kallanka feltárt része

Egy másik feltárt épület nem építészeti, hanem gazdasági szempontból bizonyult figyelemre méltónak. Az ugyancsak nagyméretű (kb. 20×7 m) épületben egyszerre voltak jelen a mindennapi háztartási tevékenységgel kapcsolatos leletek (őrlőkövek, mozsarak, edények, hamugödrök, boltozatos kemence), valamint értékes szőttesek készítésére utaló eszközök. Nem csupán orsókarikák, bronztűk, lámafélék csontjából és szarvasagancsból készült szövőalkalmatosságok, hanem nagy mennyiségben olyan csont- és kőgyöngyök, valamint átfúrt bronz-, ezüst- és aranykorongok, tengeri kagylóból készült díszek, amelyekkel azokat a ruhadarabokat díszítették, amelyekkel a tartományi központokban rendezett ünnepségeken viszonozták az államnak tett szolgálatokat. Ez az épület tehát egy olyan műhely volt, ahol az inka társadalom egy különleges csoportjához tartozó nők, a közösségükből állami településekre áttelepített ún. aqllák dolgoztak.

A feltárt szövőműhely maradványai

A szinte minden állami településen jelenlévő szőtteskészítés mellett Pariában egyéb kézműves tevékenységek bizonyítékai is felszínre kerültek. A település mellett talált inka kori rézbányából kitermelt ércet önthették a már említett fémtárgyak nyersanyagává olyan kerámiatálakban, amelyek oldalán rézmaradványokat maradtak fenn.  A Pariában vagy közvetlen környékén gyakorolt kézműves tevékenységek egy további ágát a kőfeldolgozás jelentette. A legkülönfélébb késztermékek (kőkapák, őrlőkövek, mozsarak, pattintott kőeszközök) mellett helyi feldolgozásról tanúskodnak a település feltételezett műhelyzónájában talált nyers és félkész szodalit darabokat.

Ruhadíszítő réz- és ezüstkorongok a szövőműhelyből

Arról, hogy mire használták a Pariában előállított és felhalmozott javakat egy 16. századi indián előkelő tanúvallomása szolgál példával. Elbeszélése szerint az általuk Cuzcóba vezetett harcosoknak „..minden városban és tambóban [köztük Pariában]… mint az inka katonáinak, élelmet és innivalót és charquit [szárított lámahús] és sarukat, ruhákat és nagy mennyiségű quinua lisztet és lámákat és asszonyokat adtak…”

Várvívó inka harcosok

Ilyesfajta feladatok ellátására építette ki az Inka Birodalom olyan tartományi központok rendszerét, amelynek a hatalmas bolíviai altiplanón Paria volt a legfontosabb láncszeme. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 1535-ben a Francisco Pizarro társaként Cusco elfoglalásából és kifosztásából spanyolországi útja miatt kimaradó Diego de Almagro éppen Pariát választotta bázisként a Titicaca-tól délre elterülő, Peruhoz hasonló gazdagságúnak remélt vidékek felfedezésére és meghódítására. Cuscótól délre ugyanis Paria lehetett az utolsó település, amely elég nagy épületekkel rendelkezett ahhoz, hogy egy jelentősebb létszámú spanyol kontingenst és annak még népesebb indián kíséretét el lehessen ott helyezni, s raktáraiból fel lehetett tölteni az útnak indulók készleteit az előttük álló kietlen vidékre, ahol sok száz km-en keresztül nem lehetett elegendő utánpótláshoz jutni.

Inka harcoson taposó spanyol katona

Az inka kori Paria valószínűleg 1546-ban jutott utoljára szerephez, amikor a koronával szemben lázadó conquistadorok és a királypárti erők néztek ott farkasszemet egymással. Ezt követően már csak egy dátum nélküli eredetiről, 1593. október 28-iki keltezéssel másolt dokumentumban bukkan fel, immár ’Paria la viexa’ (Ó-Paria) néven, ami arra utal, hogy az Inka Birodalom által létesített központot valamikor 1546 és e dokumentum keletkezése között költöztették át mai helyére, s maradt rejtve több mint négy évszázadon át.