A spanyol hódítás idején a technikai értelemben legfejlettebb amerikai népek a bronzkorszakban éltek. Az elérhető hőmérséklet felső határa miatt szóba sem jöhetett a vasérc megolvasztása. Emiatt a feldolgozható fémek köre a színes- és nemesfémekre korlátozódott. A prekolumbián fémművesség másik sajátossága, hogy rendkívül egyszerű eszközöket, ugyanakkor igen bonyolult készítési eljárásokat alkalmaztak, így például az elektrolízist.
Az ősi Amerika fémművességének egyik fő övezete a Középső-Andok volt, különösen két terület: az észak-perui tengerpart és Dél-Ecuador, illetve a dél-perui hegyvidéktől Északnyugat-Argentínáig húzódó vidék. A legkorábban megmunkált fém az arany volt, tekintettel arra, hogy természetes formában is előfordul, értékes és könnyen megmunkálható. A legkorábbi lelet – kalapált aranylemez és kőszerszámok – a dél-perui Waywankából, i. e. 1500-ból való. A fémművesség első virágkora a Chavín-kultúra idejére tehető, amikor kalapált aranylemezekből domborítással készítettek tárgyakat. Ez a hagyomány folytatódott a Paracas- és Nasca-kultúrában, valamint a Titicaca-tó medencéjében. Az északi tengerparton a moche kultúra kezdeteitől egy jóval bonyolultabb technika alakult ki, beleértve az öntési és ötvözési eljárásokat is.
Féldrágakő berakásos, domborított tiahuanacói aranydiadém (Aranymúzeum, La Paz, Bolívia)
Az ősi bányászok könnyen bontható, felszínhez közeli telérekből, a legegyszerűbb eszközökkel nyerték ki az ércet: a chilei Atacama-sivatag Chuquicamata bányájának egyik járatában egy hosszú évszázadokkal ezelőtt elpusztult „rézember” maradványai mellől lámabőr tarisznya, kosarak, nyeles és nyél nélküli kőkalapácsok, lapát, rövid botok kerültek elő.
Az érckitermelést követő feldolgozás fázisai legjobban az észak-perui Batán Grandéból ismerhetők meg, ahonnan nem csupán ősi bányák, fémfeldolgozási hulladék és eszközök ismertek, hanem műhelyeket is feltártak. Az ott található kemencékbe helyezett arzénos rézércből, salakosításra szolgáló vasércből és a vidéken nagy számban tenyésző algarrobofából nyert szénből álló olvasztótöltetet kerámiából készített csöveken át fújták, majd az 1150–1250 °C-on megolvadt ércből keletkezett öntvényt batánokon, kőmozsarakon törték szét a salak és a tiszta fém szétválasztása céljából. Ezt követően a tiszta fémet újraolvasztották. Az olvasztás során a fémekből arany-ezüst, arany-ezüst-réz, réz-arany – ez az úgynevezett tumbaga –, illetve réz-arzén vagy réz-ón (bronz) ötvözetet állítottak elő.
Fémolvasztási jelenet egy moche edényen. A kemence boltozatán jól látható egy elkészült bronzbalta
Az így nyert tiszta fémből vagy ötvözetből kalapálással vagy viaszveszejtéses öntéssel készítettek használati eszközöket, áldozati tárgyakat, ékszereket vagy éppen – amint a Huaca Loró-i uralkodói sírból előkerült miniatűr baltákra emlékeztető rézöntvények jelzik – a pénzhasználat megjelenésére utaló tárgyakat. Aranyozásra, illetve ötvözetből készült tárgyak felületének aranyban történő feldúsítására különböző kémiai és fizikai eljárásokat alkalmaztak. Végül a tárgyakat véséssel, poncolással, filigrántechnikával, féldrágakő vagy éppen kagylóberakással – az ehhez szükséges türkizt, lapis lazulit, Spondylus kagylót akár több ezer kilométeres távolságról szerezték be –, tausírozással díszítették.
A mitikus Lambayeque uralkodót, Naylampot ábrázoló féldrágakő berakásos arany nyaklánc (Museo Brüning, Lambayeque, Peru)
Az Inka Birodalom felemelkedése a fémből készült tárgyak használatának drámai növekedését hozta. Ebben a korszakban már nem csupán hatalmi és kultikus célokra, valamint ékszerként készítettek fémtárgyakat, hanem fegyverként és kézműves, illetve mezőgazdasági eszközként is széles körben használták ezeket. Ebben nagy szerepet játszott az arzénos bronznál keményebb, ellenállóbb ónos bronz elterjedése, ami egyértelműen az inka terjeszkedésnek volt tulajdonítható. A hódítás egyik mozgatórugója az ilyen nyersanyagoknak otthont adó bolíviai és argentínai területeken éppen az ónos bronz előállításához szükséges nyersanyagforrások megszerzése volt. Ezeket aztán az inkák a korábbiaknál sokkal nagyobb állami bányákká alakították.
Egy inka épületből előkerült bronzbalta (Incarracay, Bolivia, a szerző feltárása)
A kitermelt nyersanyag végső feldolgozására a fővárosban, Cuscóban és az inka állam által létrehozott tartományi központokban került sor. Az egyik legmegbízhatóbb perui krónikás Cieza de León szerint „…minden ilyen központban rendelkeztek a királyok Naptemplomokkal, fémolvasztó házzal és sok fémművessel, akik egész idejükben egyebet sem csináltak, mint pompás aranytárgyakat és nagy ezüstedényeket készítettek.” Ugyancsak spanyol krónikások számolnak be arról, hogy a cuscói főtemplom, a Qorikancha <Aranynegyed> falait arany- és ezüstlemezekkel borították, kertjében pedig aranyból és ezüstből készített, termékenységet biztosító állat- és növényszobrokat helyeztek el. Hasonló, áldozati céllal készült ember- és lámaszobrocskák kerültek elő a birodalom legkülönbözőbb pontjairól, így például a havas csúcsokon feláldozott gyermekek mellől is.
Felöltöztett, tolldísszel ékesített ezüstfigura egy a Llullaillaco csúcsán feláldozott gyermek sírjából (Museo de Arqueología de Alta Montana, Salta, Argentína)
Ma már csak ezek a szerénynek nevezhető tárgyak képviselik az inkák kincsét. A spanyol konkvisztádorok csillapíthatatlan kincsszomjuk kielégítése érdekében több mint tizenegy tonna aranytárgyat olvasztottak be az általuk csapdába csalt Atahualpa inka váltságdíjaként, és még csak ezután következett az inka főváros, Cusco kifosztása. Így aztán csak azok a kincsek élték túl az évszázadokat, amelyek már a spanyolok érkezésekor is földben voltak előkelő személyek halotti mellékleteként. Ezek legpompásabb darabjai a sipáni sírokból előkerült moche uralkodói ékszerek, közülük is talán leginkább a Sipán Úr miniatűr emberalakokat ábrázoló fülkorongpárja.
A Sipáni Úr türkizberakásos arany fülkorongja (Museo Tumbas Reales de Sipán, Lambayeque, Peru)
