A nagyjából Ecuadortól Dél-Bolíviáig húzódó középső-andesi régió természeti viszonyainak kialakulását két alapvető adottság határozta meg: a geomorfológiai helyzet és a részben ennek a helyzetnek köszönhetően kialakult éghajlat. Mindez egészen sajátos, a Föld más pontján nem létező környezeti viszonyokat eredményezett: nyugat–keleti irányban a Középső-Andok nagy részén 200–250 kilométer megtételével eljuthatunk az óceántól a hegyvidéken át a trópusi alföldig, a halban gazdag tengertől a „Szaharán” és a „Himaláján” át az esőerdőig. Ez a környezeti sokféleség szabta meg a növény- és állatvilág fejlődését s az emberi társadalom alakulását egyaránt. Kérdés, hogy minek köszönhető ez az egyedülálló helyzet. A válasz két vonatkozásban is a tengerben rejlik.
Peru domborzati térképe
Ezer kilométernyire a perui partoktól, a Csendes-óceán fenekén a földkéreg két hatalmas darabja, az úgynevezett Nasca- és a kontinentális lemez találkozik, illetve mozog egymással szemben. Ennek során az előbbi az utóbbi alá bukva felemeli azt. Ennek következtében gyűrődött fel évmilliókkal ezelőtt az Andok, és keletkezett egy a Csendes-óceán partja mentén Kolumbiától egészen a Tűzföldig végighúzódó hegység.
Az Andokot felgyűrő tektonikai mozgások a mai napig tartanak, ami két módon jelentkezik: hirtelen földrengések, esetleg vulkánkitörések formájában (a vulkanikus láva vastagsága Dél-Peruban a 2700 méteres vastagságot is eléri) és a tengerpart lassú emelkedésében, ami valószínűleg szerepet játszott egyes ősi civilizációk összeomlásában azáltal, hogy az azoknak életet adó öntözőcsatornák lejtése megváltozott.
Ez a hatalmas hegység csaknem áthatolhatatlan klimatikus falat emel a Csendes-óceán és a kontinens keleti, végtelen alföldi zónája közé, így a keletről csapadékot szállító felhők nem érik el a parti sávot, a Csendes-óceán felől pedig a Humboldt-áramlás miatt nem érkezik eső. Ez Középső-Andok természeti viszonyait meghatározó másik tényező.
A perui Andok vidékének fő környezeti zónái
Óceáni folyók
Dél-Amerika nyugati partjai mentén két egymással szemben haladó tengeráramlás mozog. Az egyik hideg és állandó, a másik meleg és időszakos. Az antarktiszi vizekben megszülető hideg Humboldt-áramlás napi 15 mérföldes sebességgel halad észak felé, és jó néhány fokkal alacsonyabban tartja a part menti vizek hőmérsékletét, mint amennyinek ilyen közel az Egyenlítőhöz lennie kellene. Hőmérséklete délen 10 °C, Észak-Peruban télen 16–18 °C, nyáron néhány fokkal magasabb, miközben az áramlástól nyugatra eső óceán hőmérséklete 25 °C. Ez az észak felé haladó tengeráramlás egészen a déli szélesség 5. fokáig módosítja a térség éghajlatát. Az általa lehűtött nyirkos légtömegek a szárazföld fölé nyomulnak, ahol a föld tömegének fűtő hatása erős délutáni tengeri szelet hoz létre, ami behatol a szárazföld fölé. Ennek eredményeképpen megnő a levegő páramegtartó képessége: a csapdába ejtett nedvesség nem csapódik ki eső formájában, amíg a tengertől távolabb húzódó hegylánc felemelkedésre nem kényszeríti. A hűtő hatás következtében létrejövő köd beúszik a dél- és közép-perui partvidék fölé, ahol vastag, réteges felhőpaplanná áll össze, amelyből csak nagyon finom szemű eső szemerkél. Ez a garúa. A csaknem százszázalékos páratartalmú ködpaplan az év nyolc-kilenc hónapján át, áprilistól decemberig borítja főként a középső tengerpartot, körülbelül nyolcszáz méteres magasságig.
A Humboldt-áramlás alapvetően meghatározza a tenger élővilágát és ilyenformán az emberek életét is. Ahogy az Egyenlítő felé halad, vize fokozatosan melegszik, aminek során a mélyben lévő hideg víz felfelé áramlik. Közben oxigént és foszforban, illetve nitrogénben gazdag ásványi sókat szállít a tengerfenékről a felszín felé. E tényezők következtében a tengeri élet példa nélküli gazdagsága alakult ki az ökológiai piramis alját képező fitoplanktonoktól a cetekig. Ennek az élővilágnak az ember számára minden másnál fontosabb láncszeme az anchoveta, a 15–20 centiméter hosszúságú szardella, amelyből a biológiai egyensúly veszélyeztetése nélkül évente tízmillió tonna fogható ki a parti vizekből. Valószínűleg ez a táplálékbőség a magyarázata annak, hogy a termelő gazdálkodásra való áttérés előtt már évezredekkel állandó települések jöttek létre a perui tengerpart mentén. Sőt a déli szélesség 8., 10. és 15. fokánál úgynevezett forró pontok alakultak ki, ahol évente egy négyzetkilométernyi területről ezer tonna anchovetát is le tudtak halászni, s nyilván nem véletlen egybeesés, hogy ezen a hatszáz kilométeres partszakaszon találhatók a legkorábbi nagy építményegyüttesek.
A Csendes-óceáni tápláléklánc csúcsát képviselő szulák és inka csérek a Ballestas-szigeteken
A másik tengeráramlás az óceán és a légkör egymásra hatásának következményeképpen jön létre. A meleg ecuadori vizekben, a Galápagos-szigetek környékén születik, kelet felé halad, és egyes számítások szerint kilencévenként Észak-Peruban özönvízszerű esőket, délen, Bolíviában pedig szárazságot okoz. Emellett a Humboldt-áramlás hideg vizével elkeveredve fölmelegíti azt, elpusztítva a hideg, oxigéndús vízhez szokott tengeri fauna jelentős részét. Ez az El Niño (’a kisfiú’), ami nevét a gyermek Jézusról kapta, mivel általában karácsony táján jelenik meg. A 31 °C-os, körülbelül harminc méter mély áramlat része egy összetett és állandóan változó csendes-óceáni éghajlati jelenségnek, mely óceániai áramlatokból és légtömegekből tevődik össze. Nem közvetlenül irányítja az időjárást, hanem katalizátorként játszik szerepet az egyébként is létező feltételek mellett, súlyos következményei évszázadonként egy-két alkalommal jelentkeznek.
Így tehát az említett tengeri jelenségek – a kontinentális lemezek mozgása és a tengeráramlások – határozzák meg jelentős mértekben a Középső-Andok domborzatát és éghajlatát; ezek hozták létre a három – ha magát az óceánt is beleszámítjuk, akkor négy – fő környezeti övezetet, amelyek további, függőlegesen elhelyezkedő alzónára oszlanak.
Tengerpart
A perui tengerpart, a costa egy több mint 3000 kilométer hosszú, 5–170 kilométer széles, sivatagos sáv. Legkeskenyebb Punta Lobosnál, Arequipa tartományban, míg legszélesebb az északi Sechura-sivatagban. Kialakulásának oka, hogy a 20 °C körüli éves átlaghőmérséklet kevesebb mint ötven milliméter átlagcsapadékkal párosul. Noha a Costa északi végén előfordulnak időszakos esők, az El Niño-jelenségek idején pedig özönvízszerű esők is (1998 első négy hónapjában négyezer milliméter csapadék zúdult le), déli vége az Atacama-sivatagba megy át, ahol hosszú évekig egyetlen csepp eső sem hullik, ugyanakkor a középső partszakaszt az év nagy részében a garúa uralja.
Ez a sivatagos környezet termelőgazdálkodáson alapuló emberi életre önmagában alkalmatlan lenne. Hogy ez még sincs így, sőt hosszú évezredek óta és a mában is a népsűrűség itt a legmagasabb, az az Andokból lefutó és a tengerparti sávot átszelő mintegy ötven-hatvan folyónak köszönhető. Ezek a folyók, melyek az Andokban lehulló csapadéknak mindössze tíz százalékát vezetik el, és erősen ingadozó vízjárásúak, teszik lehetővé, hogy mintegy egymillió hektárnyi területen lehessen öntözéses földművelést folytatni. Különösen a partvidék Chiclayo és Chimbote közötti szakaszán, ahol a viszonylag széles parti sáv mellett a legtöbb – s ami még fontosabb – bővizű folyó fut le egészen a tengerig (a déli tengerparton számos folyó már nem éri el a tengert).
Ez a vízmennyiség már a spanyol hódítás előtti időkben lehetővé tette az oázisvölgyeken kívüli területek öntözését, sőt két folyóvölgy öntözőcsatornával történő összekapcsolását is. Ezen az északi partszakaszon terül el a művelés alá vont sivatagi terület közel egyharmada, és itt él a tengerparti népességnek ugyancsak közel harmada.
Az öntözhető terület kiterjedését jól mutató Csendes-óceáni folyótorkolat
Hegyvidék
Az andesi hegyvidék sierrának nevezett hatalmas vonulata valóságos gerincként húzódik északnyugat–délkeleti irányban. Kontinentális vízválasztót s egyben klimatikus választóvonalat képez az alacsonyan fekvő tengerpart és az amazóniai alföld között. Mindkét oldalára jellemző az egész éves napsütés, a 20–27 °C napi hőmérséklet, valamint a tektonikai töréseket követő folyók által kivájt mély völgyek sora, azzal a különbséggel, hogy míg a nyugati hegyoldalak sivatagosak, addig a dús vegetáció által borított keleti oldalakon bővizű folyók futnak le. Ezek közvetve vagy közvetlenül az Amazonasba ömlenek, vízhozamuk a Csendes-óceánba ömlő folyóknál sokkal nagyobb, egyenletesebb, közülük sok hajózható.
Déli felé haladva az Andok egyre magasabb, szélesebb és szárazabb. Két-három fő láncra oszlik – ennek egyik legszebb példája a Santa folyó völgyét közrefogó Cordillera Blanca és Cordillera Negra –, közöttük mélyen bevágódott völgyek húzódnak (legmélyebb a 3400 méter mély Colca).
Peru déli részétől egészen Argentínáig az Andok láncai között 3500–4000 méter magas, pázsitfűfélékkel, mindenekelőtt úgynevezett ichuval borított fennsíkok terülnek el, melyek önmagukban külön környezeti zónát alkotnak. Ez az úgynevezett altiplano vagy puna, ami a pleisztocén korszak végén az egész vidéket borító Ballivián-tó helyén jött létre, és aminek a maradványa a ma létező Titicaca- és az általa táplált Poopói-tó. Ennek az altiplanói medencének része két hatalmas, kiszáradt sóstó is, a Salar de Uyuni (10 582 km2) és a Salar de Coipasa (2218 km2).
Az altiplano fölötti magashegyi övezetben, 4500–5000 méteres magasságban húzódik a hóhatár. Az ez alatti sávban napszakonként váltakozik a fagyás és az olvadás, míg a fölötte húzódó zóna az örök hó és jég birodalma, amelybe számtalan hegycsúcs tartozik. Csupán Peruban harminckilenc olyan csúcs található, amelynek magassága meghaladja az 5974 métert. Az Andok öt legmagasabb csúcsa Argentínában található, a 6959 méter magas Aconcagua Dél-Amerika legmagasabb pontja.
A 6542 méter magas Sajama Bolíviában, az előtérben egy vicuña
Őserdő
Az Andok láncait keleten szegélyező yungas alatt elterülő trópusi őserdei zóna a selva, ami két, szintben elkülönülő fő részre oszlik, a magas és az alacsony selvára. Az előbbi magasabban fekvő része a helyzetét, jellegét nevében pontosan kifejező ceja de selva, azaz az őserdő szemöldöke, a különböző trópusi gyümölcsök és a kokacserje hazája. A nyolcszáz–ezer méteres szint alatt elterülő vidék a szó szoros értelmében vett selva alta, magas selva. Az ötszáz méter alatt fekvő selva baja a hatalmas amazóniai síksághoz tartozik.
A magas selva éves középhőmérséklete 22–25 °C között ingadozik, a trópusi éghajlatúnak nevezhető alacsony selva a legforróbb vidék, melyre jellemző az alacsony napi hőingadozás. A maximum-hőmérséklet eléri a 36–42 °C-ot (az utóbbi a Peruban valaha mért maximum), míg a minimum 10–18 °C között ingadozik. Az éves átlagos csapadék az egész selvában meghaladja az ezer millimétert, de itt is megfigyelhető a csapadék évszakos eloszlása (a legszárazabb hónapok a július és az augusztus). A levegő páratartalma egész évben hetven százalék fölötti. A selva bizonyos részein a csapadék éves átlaga 3810 milliméter, de van olyan pont, ahol éves szinten csaknem nyolcezer millimétert mértek.
A Tambo Pata folyó Délkelet-Peruban
