1880-ban Ernst Förstemann, a drezdai könyvtár igazgatója egy csaknem másfél évszázada a könyvtárban porosodó, különös rajzolatokkal teleírt kéziratot kezdett tanulmányozni. Nem véletlenül, hiszen a Stephens és néhány követője által felfedezett közép-amerikai romvárosok a maja civilizációra irányították a figyelmet. Ennél fogva a 19. század második felétől kezdve a kutatás több szálon futott. Immár nem csupán a trópusi dzsungelekben, hanem különböző európai könyvtárak hasonlóképpen eldugott poros sarkaiban is kutatták emlékeit. Az őserdővel benőtt maja városokban megtisztított különféle kőfaragványokról, sztélékről, domborművekről vagy éppen feliratokról készített rajzok, gipszöntvények és az első fényképfelvételek ugyanis nem hagytak kétséget afelől, hogy a terepen végrehajtott felfedezésekkel egyidőben az európai könyvtárak mélyéről előkerült ősi amerikai kéziratok egy részét maják készítették. A Förstemann által „felfedezett” Drezdai kódexet még 1739-ben vásárolta elődje egy bécsi magángyűjtőtől, ám csak az említett felfedezéseknek köszönhetően derülhetett ki, hogy mi is az valójában, illetve jutott Förstemann olyan illusztrációk és adatok birtokába, amelyek esélyt kínáltak a kézirat értelmezésére.
Az elkövetkező hét év során a Drezdai kódex, és más akkoriban publikált kéziratok, így Diego de Landa Beszámolójának tanulmányozása révén Förstemenn olyan eredményekre jutott, amelyek meghatározónak bizonyultak a maja civilizáció megismerését illetően. Az első lépést a maják matematikai rendszerének megértése jelentette. Förstemann ugyanis képes volt kimutatni, hogy a maják a mi tízes számrendszerünkkel ellentétben húszas számrendszerben számoltak, továbbá arra is rájött, hogy a maják milyen jeleket használtak a zérus, illetve húszas számrendszerükben a 19-nél nagyobb számok kifejezésére. A maja matematika ismeretében már képes volt megfejteni a Drezdai kódexben szereplő szorzótáblát és azokat a bonyolult feljegyzéseket, amelyek alapján a Vénusz és más égitestek mozgását megállapították.
A Holdat leszámítva az éjszakai égbolt legfényesebb égitestének számító Vénusz mozgását és Nap előtti áthaladását legalább az óbabiloni kor óta dokumentálták, i. e. 2000-óta a 2012. június 6-iki az 54. alkalom, hogy a Földről nézve az égitest elhalad a Nap előtt. Amennyiben a Drezdai kódexben szereplő legkésőbbi időpontot, i. sz. 1210-et alapul véve, készítésének legkorábbi feltételezett időpontjából indulunk ki, és úgy tekintjük, hogy a kódex biztosan a spanyolok megérkezése előtt született, akkor alkotói négy alkalommal, 1275-ben, 1283-ban, 1396-ban és 1518-ben lehettek szemtanúi a Vénusz Nap előtti elhaladásának.
Az egyik Vénusz-tábla részlete a Drezdai kódexben
Arról, hogy a Vénusz milyen kiemelkedő szerepet játszott a maja világképben és vallásban mi sem tanúskodik jobban mint az, hogy a Drezdai kódexben hatoldalnyi táblázatot szenteltek a bolygó 65 szinodikus keringésének, amelyet a modern mérésekhez képest mindössze 0,08 napnyi hibával 584 napban állapítottak meg az alsó együttállás, a Naphoz viszonyított emelkedés alapján, amikor a maják hite szerint a csillag fölemelkedett az alvilágból. Ciklusát négy részre osztották: 230 nap a csillag felkeltétől a felső együttállás eltűnéséig, 90 nap az újramegjelenés után, majd 250 nap Esthajnalcsillagként és végül 8 nap láthatatlanság az alsó együttállásban a következő, Naphoz viszonyított felemelkedés előtt (azokra az együttállásokra, amelyeket nem tudtak észlelni, a maják nem fordítottak figyelmet).
Minden bizonnyal mozgása során megfigyelhető különböző állapotának tulajdonítható, hogy a sok más égitesthez hasonlóan istenként tisztelt Vénuszt a maják több névvel is illették, úgy mint Noh Ek (Nagy Csillag), Chac Ek (Hatalmas Csillag), Sasta’ek (Ragyogó Csillag), Xux Ek (Darázs Csillag) vagy éppen Lahun Chan (10 Ég). Ismereteink szerint a maják számára a Vénusz tanulmányozásának legfontosabb célja az volt, hogy meg tudják jósolni az alsó együttállás utáni, Naphoz viszonyított félelmetes felkelésének időpontját. Ezzel lehetett összefüggésben, hogy a Drezdai kódexben a Vénusz istent dárdahajítás közben ábrázolták, „a betegség, valami ördögi rossz okozójaként, amint fölfelé vezető útján elindult”. Azt is mondhatnánk, a megfigyelés célja sokkal inkább asztrológiai, mintsem asztronómiai volt.
A dárdahajítós isten a Drezdai kódexben
