1862-ben az Atlanti-óceán partvidékén egy földműves cukornád ültetvény számára irtotta a sűrű trópusi növényzetet, amikor hatalmas, gömbölyű tárgyra lett figyelmes. Földbe süllyedt, lefordított nagy vaskondérnak vélte, és jelentette főnökének, aki munkásokat küldött, hogy kiássák a szokatlan tárgyat. Ám, amit a vaskondér fenekének gondoltak az egy több mint 1,5 m magas, vulkáni kőtömbből faragott, sisakszerű fejfedővel borított emberi fej volt, s ami talán ennél is különösebb, lapos, széles orra, duzzadt ajkai kísértetiesen emlékeztettek egy afrikai négerére. A lelet azonban nem Afrikában, hanem a mexikói Dél-Veracruzban, a ma Tres Zapotesként ismert romterületen került elő. De hogy került oda? És kit ábrázolt? Valakit, aki az ősidőkben került a fekete kontinensről az Újvilágba, esetleg valamilyen helyi, ismeretlen rasszhoz tartozó embert? És egyáltalán földi halandót, valamifajta uralkodót vagy inkább istent? A felfedezés óta eltelt másfél évszázad során e kérdések többségére fényt derült, miközben lépésről-lépésre kibontakozott a kőfej készítőinek, az olmékoknak 19. században még ismeretlen története.

A hueyapani monolit fej 1939-es újrafelfedezésekor (Smithsonian Institute)

Noha a különös lelet kezdettől fogva elkeseredett vitákat váltott ki, az azt publikáló mexikói történész etióp típusúnak tekintette, és inkább Afrikához, mint a spanyol hódítás előtti Amerikához sorolta, évtizedekig hevert ismét betemetve felfedezésének helyszínén, mígnem 1925-ben két amerikai kutató újabbat nem talált egy addig ismeretlen régészeti lelőhelyen. Ezúttal azonban nem magányosan, hanem sztélékkel és oltárnak vélt hatalmas kőfaragványokkal együtt. A helyet La Ventának hívták, s valósággal ontotta a pompásabbnál pompásabb és a különösebbnél különösebb régészeti leleteket. A két amerikai azonban még mit sem tudott az ott talált leletek kulturális hovatartozásáról, és azokat a majáknak tulajdonították.

A La Venta-i A2 dombban feltárt, valamilyen szertartást megjelenítő szoborcsoport (Mexikóvárosi Nemzeti Antropológiai Múzeum)

A kép akkor kezdett tisztulni, amikor 1930-as években több észak-amerikai kutatóintézet is nagyszabású, több évtizeden átívelő programot indított a kontinens spanyol hódítás előtti civilizációinak átfogó, egyszersmind mélyreható megismerése érdekében. Ezek középpontjában a leginkább kutatott és legtöbb eredményt ígérő maja civilizáció állt, melyet két washingtoni intézet a Carnegie és a Smithsonian is tanulmányozni kívánt. Míg az előbbi a legfőbb maja városokra összpontosított, addig az utóbbi a maja civilizáció kiterjedését próbálta feltérképezni. Így került sor a peremterületen elhelyezkedő San Lorenzo feltárására, ahol nem csak újabb hatalmas monolit fejet fedeztek fel, hanem az is kiderült, hogy az i. e. 1700 táján létrejött település háromszáz évvel később az olmék civilizáció első nagy központjává vált, mint ahogy az is, hogy az olmék civilizációból ma ismert tizenhét monolit fejből tíz itt található. A San Lorenzo i. e. 1000 körül bekövetkezett lehanyatlását követően a legfőbb központ szerepét átvevő La Ventából összesen négy, míg az olmék civilizáció hanyatlásához köthető Tres Zapotesből továbbá két monolit fej vált ismertté. Monumentális voltukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a legkisebb is 1,6 méter magas és 6 tonna súlyú, míg a legnagyobb magassága eléri a 3,4 métert, súlya pedig a 40 tonnát

Olmék monolit fejszobor (Villahermosa, La Venta-park)

Az első fejszobor felfedezése óta eltelt csaknem másfél évszázad alatt számtalan kérdést tisztáztak, egyebek mellett, hogy a fejek helyi embereket ábrázolnak, mint ahogy azt is, hogy a fejekhez használt bazalt forrása a San Lorenzótól 60, La Ventától pedig 80 kilométerre fekvő Tuxtla-hegyekben található. Az azonban továbbra is vita tárgya, hogy kőkori eszközökkel, fagörgőkkel, ékekkel, kötelekkel hogy tudták a hatalmas tömböket ekkora távolságra elszállítani.

Mivel azok a társadalmak, amelyek ilyen alkotásokat hoztak létre az európai felfedezések idején szinte kivétel nélkül lehanyatlottak – még a Húsvét-szigeti szobrokat is ledöntve találták a felfedezők –, és a saját írással, gazdag képi ábrázolással rendelkező civilizációk sem igen hagytak hátra erre vonatkozó információkat, maradtak a kétségek, és az azokat eloszlatni hivatott kísérletek. Az egyik ilyen kísérlet keretében az európai újkőkor megalitikus kultúráinak hasonló problémájára próbáltak választ adni, amikor a franciaországi Bougonban 1979-ben 250 férfi egy 32 tonnás kőtömböt mozdított el 40 méterre, de említhetnénk egy hasonló, sikeres kísérletet a perui Ollantaytambóból, amikor a hatalmas inka kőtömbök szállítására keresték a megoldást. Ezek azonban pusztán kísérletek voltak, önmagukban nem bizonyítják, hogy az ősi társadalmakban is hasonlóképpen történt. Szerencsére rendelkezünk egy 1917-ből való leírással, amikor egy antropológus szemtanúja volt annak, ahogy az indonéziai Nias szigetén az utolsó megalitot, egy uralkodónak szánt halotti emléket felállították. A kb. kilenc tonnás kőemléket 325 férfi négy nap alatt húzta fel a bányától négy kilométerre egy meredek dombon fekvő faluig.

A monolitok mozgatásával kapcsolatban máig fellángoló vitákkal szemben egy másik, ugyancsak sokat vitatott kérdésben egyetértés alakult ki a kutatók között. A korai kutatók úgy vélték, hogy a sisakszerű fejfedőt viselő szobrok labdajátékosokat ábrázoltak. Noha kétségtelen, hogy ezt a rituális játékot már i. e. 1600 táján gyakorolták, mégis az a meggyőződés alakult ki, hogy a szobrok által megjelenített személyek olmék uralkodók voltak, és trónra lépésük vagy haláluk alkalmából állíthatták az őket ábrázoló fejszobrokat, amelyeket eltérő, egyedi vonásai alapján meghatározott uralkodók portréinak tartanak.

La Venta, 4. oltár (Villahermosa, La Venta-park)

Részlet a hamarosan megjelenő Égi királyok - Földi istenek című könyvből