A maja civilizáció városias jellegét ma már senki sem vonhatja kétségbe. Amint ráközelítünk a Google Earth Yucatán-félszigetet ábrázoló térképére egyre nagyobb számban jelennek meg a hajdani maja városokat jelölő piktogramok, míg végül a jelek csaknem összefolynak.
Noha a maja városok magas száma már a 20. század elejére nyilvánvalóvá vált, egészen a század második feléig olyan, ún. üres szertartási központnak, azaz főként vallási épületekből álló településnek tartották azokat, amelyek nem tekinthetők igazi városoknak. Ezt a meggyőződés több tényezőből táplálkozott. Egyfelől abból a helyzetből, amivel a Yucatán-félszigetre elsőként érkező spanyolok találkoztak, s ami az első ásatásokat folytató régészek idejére sem változott: a régió népességét állandóan változó helyen irtásos-égetéses földművelést folytató, szétszórt falvakban élő indiánok alkották, akik csak ünnepek idején töltötték meg a közigazgatási-vallási központként szolgáló településeket. Ezzel, a néprajzi megfigyelések sugallta képpel teljes mértékben összhangban voltak a maja városokról akkoriban rendelkezésre álló ismeretek, miszerint azokat kizárólag a település magját képező templompiramisok, paloták és labdajátékterek alkották.
Égetéses-irtásos parcella, ún. milpa előkészítése egy maja településen
A helyzet az 1950-es években kezdett megváltozni, amikor a Belize folyó völgyében végzett terepbejárás azt mutatta, hogy a városmagok közötti területek is tele voltak folyamatosan lakott falusi településekkel. Ezt követte a Pennsylvaniai Egyetem Múzeumának évtizedes kutatóprogramja Tikalban, amelynek során mintegy 2,5 km2-nyi területen tártak fel templomokat és épületegyütteseket, továbbá feltérképezték a városmagot körülölelő települést, ami azt mutatta, hogy fénykorában a városnak mintegy 60-70 ezer lakója volt.
Tikal, Elveszett Világ piramis
Így aztán a tikali és más hasonló kutatások nyomán a maja városok egyszerre csak zsúfolt és éhes külvárosokkal teltek meg, és immár az volt a kérdés: a művelt parcellákat állandóan váltogatni kényszerülő irtásos-égetéses földművelés hogyan tudott ilyen népes városokat eltartani. A válasz részben azokban a régészeti célra először használt űrfelvételeken rejlett, amelyeken különös „rácsminták” voltak láthatók az észak-guatemalai Petén és a szomszédos Belize egyes vidékein. A helyszíni vizsgálatok során kiderült, hogy olyan, sok ezer hektárt borító parcellák hálózatáról van szó, amelyeket mocsaras területek lecsapolásával létesítettek, és amelyeken folyamatosan lehetett intenzív mezőgazdaságot folytatni, csakúgy mint a Yucatán-félsziget déli részén és a guatemalai hegyvidéken a magyar Borhegyi István által felfedezett teraszos területeken.
Mocsaras területen létesített emelt parcellák légi felvétele
Az 1970–80-as évekre tehát tisztázódott, hogy a maják épp olyan városokat hoztak létre, mint amilyenek a világ bármely más részén léteztek: a közigazgatási, polgári, vallási épületeknek otthont adó városközpontokat sűrűn lakott lakónegyedek vették körül, amelyek gyakran annyira összeértek, hogy megállapíthatatlan volt, hol végződik az egyik város, és hol kezdődik a következő.
A mind kiterjedtebb feltárások eredményeképpen kibontakozó kép azt mutatta, hogy a maja városok magját alkotó épületegyütteseket úgy alakították, hogy azok kulisszaként szolgáljanak a különböző mítoszokat újrajátszó szertartásokhoz, és az azokkal összefüggő hatalmi propagandához. Így a maja városok központjának legfontosabb elemét az őserdő lombkoronája fölé emelkedő piramistemplomok alkották, melyek egyaránt szolgáltak a tetejükön emelt szentélyek alépítményeként és a város uralkodóinak végső nyughelyeként. A városközpontok másik elengedhetetlen „alkatrészét” az uralkodócsalád lakóhelyeként és a közigazgatás centrumként működő palotaegyüttesek jelentették, amelyek a piramisokkal ellentétben, belső udvarok köré rendezett egyszintes épületekből álltak.
Uxmal, balra a spanyolok által Apácazárdának elkeresztelt palota, jobbra a Varázsló piramisa
A városok, paloták és a piramisok által határolt főtereit az uralkodók tetteit dicsőítő és a maja időszámításban nagy jelentőségű időperiódusok fordulóiról megemlékező sztélék és oltárok ékesítették, és általában ugyanott kaptak helyet a minden mezoamerikai városra jellemző labdajátékterek. Ez, a pusztán nevében játékra vagy sportra utaló tevékenység valójában sokkal inkább olyan szertartásnak tekinthető, amely azt az összecsapást idézte fel, amelyet a kicse maja indiánok teremtéseposza, a Popol Vuh főszereplői, a Hős Ikrek vívtak az alvilág uraival.
Copán, Labdajátéktér
Éppen úgy, ahogy a maja városok népessége, társadalomszerkezete, azok politikai berendezkedése is igen sokáig viták kereszttüzében állt. A városok címerglifáinak és a maja írás megfejtéséig kérdéses volt, hogy milyen viszony fűzte egymáshoz ezeket a településeket. Önálló államokat alkották, vagy éppen ellenkezőleg, részét képezték egy egyetlen központból irányított birodalomnak? Az élükön álló uralkodók abszolút hatalommal rendelkeztek vagy az pusztán szimbolikus volt, és a tényleges hatalom az arisztokrácia kezében volt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a kutatókat egészen napjainkig. Mára az az álláspont kristályosodott ki, hogy noha a maja városok saját uralkodóval rendelkező, önálló politikai alakulatok voltak, az általuk vívott csaknem folyamatos háborúk a hatalmi viszonyok szerint állandóan változó hierarchikus viszonyt alakítottak ki közöttük, melyben az egyes városok arra törekedtek, hogy minél több másik várost kényszerítsenek uralmi szférájukba, és a tőlük beszedett adóval, megszerzett katonai támogatással szilárdítsák meg saját hatalmi pozíciójukat. Ebből az állandó vetélkedésből két maja „szuperhatalom”, Tikal és Calakmul emelkedett ki, amelyek csaknem másfél évszázadon át vívták a „csillagok háborúját”. Ennek során egymástól elhódítva hajtották uralmuk alá a kisebb városokat egészen a klasszikus kori maja civilizáció i. sz. 9. században bekövetkezett végső összeomlásáig.
Harci jelenet. Bonampak, 1. épület bejárata fölötti áthidaló
