A legutóbbi néhány évtized során döntően átalakult az ősi amerikai civilizációk gazdaságáról, társadalmáról, vallásáról alkotott kép. E könyv alapötlete éppen ezen alapul. Egy-egy kiemelkedő jelentőségű, ugyanakkor izgalmas felfedezésen keresztül, egyszersmind a legutóbbi kutatási eredmények fényében bemutatni az amerikai kontinens legfontosabb ősi civilizációit. Célom azt volt, hogy az általam legjellemzőbbnek, legizgalmasabbnak gondolt vonások segítségével egyfajta portréját kíséreljem meg felvázolni a választott kultúráknak. Tovább
Kevés olyan ősi civilizáció létezett a történelemben, amelyet annyi misztikum leng körül, mint a majákét. Ez nem csak akkor igaz, amikor a most legtöbbeket foglalkoztató világvége rejtélyét akarjuk megfejteni, de akkor is, ha a maja civilizáció felemelkedését és bukását próbáljuk megérteni.
Ami az előbbit illeti, egészen az 1960–70-es évekig tartotta magát az az elképzelés, hogy a maja civilizáció valójában nem is jöhetett volna létre ott, ahol létezett. Úgy tartották, hogy a későbbi klasszikus kori maja városoknak otthont adó guatemalai–mexikói őserdei környezet nem alkalmas arra, hogy ott fejlett civilizáció alakulhasson ki. A környezet feltételezett alkalmatlanságát látszott alátámasztani az is, hogy a hegyvidéken i. e. 1200, az alföldi régióban pedig i. e. 900 előttről nem ismertek maja lelőhelyet, miközben Mexikó más részein sok évszázaddal korábbi települések léteztek. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a Mezoamerikában később oly fontos tápláléknövények, mint a kukorica, a bab és a tök, valamint a chili háziasítása egyaránt a maja területen kívül történt, csakúgy mint a kerámiaművesség kialakulása, akkor nem meglepő annak az álláspontnak a kialakulása, mely szerint a maja kultúrát úgy kell tekinteni, mint a Közép-Mexikóban kialakult civilizáció másodlagos megnyilvánulását.
Ez az álláspont akkor vett fordulatot, amikor a régészek a szó szoros értelmében elkezdtek a maja városok mélyére ásni. Erre különösen azok a városok mutatkoztak alkalmasnak, amelyek a klasszikus korszakban nem váltak fontossá, azaz a későbbi nagyméretű, látványos épületek nem akadályozták a legkorábbi településhez való hozzáférést. Ez történt az észak-belizei Cuellóban is, amelyneklegkorábbi települési fázisát i. e. 2500–1300 közé keltezték a régészek, és i. e. 1000 táján már olyan, fehér vakolattal ellátott emelvényen álló épületeket foglalt magában, amelyek egy kb. 5 m átmérőjű kerekded épületet és egy 13x6 m-es ovális platformot fogtak közre. Azaz Cuello már ebben az időszakban közösségi épülettel és térrel rendelkező, földművelést folytató, állandó település volt, amelyet kereskedelmi kapcsolatok fűztek a 150 km-re fekvő Maja-hegységhez, majd az azt követő évszázadokban a még távolabbi Motagua-völgyhöz, ahonnan a maják számára legértékesebb anyagot, a jádét importálták.
Cuello maja település első házainak feltárása, fölöttük a későbbi város egyik piramisa
1931-ben a pennsylvaniai egyetem múzeuma tízéves kutatóprogramot kezdett Piedras Negrasban. Noha a romváros csaknem négy évtizede ismert volt már, olyan mélyen helyezkedett el a Mexikó és Guatemala határán elterülő dzsungelben, hogy feltárása korábban szóba sem kerülhetett. Dacára annak, hogy a két ország határát képező „romok folyója”, az Usumacinta mentén több olyan romváros is megbújt az őserdőben – a freskóiról híressé vált Bonampak egészen 1946-ig ismeretlen volt –, amelyek emlékei a maja művészet legragyogóbb alkotásai közé sorolhatók.
Bonampak, I. sztélé részlete, a város uralkodója
Közéjük tartozott Piedras Negras is, ahonnan nem csak a maja írás és dinasztikus történelem megfejtése szempontjából később kulcsfontosságúvá váló sztélék kerültek elő, hanem egy olyan oltár is, amely az ősi maják világképének megértéséhez nyújtott alapvető ismereteket. Ehhez persze előbb meg kellett fejteni a maják írását… A maja időszámítás rendszere ugyanakkor már 1931-ben, az oltár előkerülése idején ismert volt, s így azt már a korabeli kutatók meg tudták állapítani, hogy az oltárt egy húszéves időszámítási periódus, ún. ka’tun lezárultakor, 9.13.0.0.0-ban, azaz i. sz. 692-ben állították.
Ahogy Calakmul neve összeforrott Yuknoom Yich’aak K’ahk’, egyszerűbben Jaguármancs nevével, ugyanúgy a másik maja metropolisz, Tikal neve a hasonlóan kiejthetetlen nevű Jasaw Chan K’awiiléval. Ők vívták a maja történelem százéves háborújának, vagy ahogy másképpen nevezik, a csillagok háborújának mindent eldöntő, Tikal győzelmével végződött ütközetét.
Ha van város, melynek története egészen i. sz. 9. századi bukásáig végigkísérte a klasszikus kori maja civilizációt, az Tikal. Az i. e. I. évezredben már jelentős településnek számító Tikal nem csak hogy túlélte a preklasszikus kor végi nagy összeomlást, hanem kulcsszerepet játszott az új, klasszikus kori kultúra kialakulásában. A későbbi város főterét északról szegélyező templomegyüttes építése már i. e. 350 körül elkezdődött, és ott temették el a város első név szerint ismert, valamikor az i. sz. 1. évszázad végén hatalmon levő uralkodóját, akit további 32 ma ismert uralkodó követett.
A Tikal legkorábbi uralkodóinak sírjait rejtő Északi akropolisz
Sylvanus Griswold Morley amerikai régész 1932. április 18-án, majd azt követő napon az alábbi sorokat jegyezte fel naplójába:
„Ezen a reggelen Gustav és én az A csoportban dolgoztunk… Míg Gustav néhány embere az 51. sztélé oldalai mentén ásott, hogy a délutáni felállításhoz készítsék elő… [addig] mások az 53. sztélét ásták körül, amelynek oldalai díszítetlenek voltak. Ez ugyancsak arcára borulva feküdt, és Gustav nagyon kételkedett abban, hogy a föld felé néző oldalán bármiféle faragvány legyen. Ezúttal azonban melléfogott… [A sztélé] nem volt nagy, de a rajta levő dombormű annál pompásabb. Az alak jobbjában dárdát tart, baljában pedig egy kis kerek pajzsot, melyen egymást keresztező sávok látszottak. A faragvány csodálatos, és mi mindannyian nagyon elégedettek voltunk… A kettétört sztélé alsó részét kiástuk, és összeillesztettük a hosszabb felső résszel. A dátum 4 Ahau 13 Yax-al kezdődött, a bevezető sorozat tehát 9.15.0.0.0-nek felelt meg.”
Előző bejegyzésemben már utaltam rá, hogy a Drezdai kódex segítségével Förstemann sikeresen tárta fel a maja matematika alapelveit, de ugyancsak Landa adatait felhasználva azt is bizonyítani tudta, hogy léteztek nagy, egymásra épülő időszámítási egységek is. Ez a felismerés a maja városokban összegyűjtött datált feliratokkal együtt fontos lökést adott az igen összetett, egyszerre három különböző rendszert is alkalmazó maja időszámítás megismerésének. Minthogy ennek ismerete nélkül nem alkothatunk fogalmat arról, hogyan vélekedtek a maják a manapság oly népszerű világvége kérdéséről, lássuk a maja időszámítást alapvonalaiban.
A három rendszer közül kettő újra és újra ismétlődő, ciklikus időszámítás volt. A tzolk’innak nevezett 260 napos rituális vagy szent év 20 névvel ellátott nap és 13 szám kombinációjából állt, olyanformán mintha mi így határoznánk meg valamely időszakot: 1 hétfő, 2 kedd, 3 szerda stb. A tzolk’in első napja az 1 Imix volt, amit 2 Ik követett egészen 13 Benig, amikor a számsor újrakezdődött, miközben a napnevek folytatódtak, tehát a következő nap az 1 Ix volt, egészen addig, míg ismét az 1 Imix nem következett. Ennek a naptárnak a racionalitása nem ismert, de már a maja kultúra felvirágzása előtt, a legkorábbi mezoamerikai civilizáció, az olmék hanyatlását (i. e. I. évezred második fele) követő ún. epi-olmék és oaxacai emlékeken is megjelent, és még a mai hegyvidéki maja sámánok is használják időjárásjóslás céljából.
1880-ban Ernst Förstemann, a drezdai könyvtár igazgatója egy csaknem másfél évszázada a könyvtárban porosodó, különös rajzolatokkal teleírt kéziratot kezdett tanulmányozni. Nem véletlenül, hiszen a Stephens és néhány követője által felfedezett közép-amerikai romvárosok a maja civilizációra irányították a figyelmet. Ennél fogva a 19. század második felétől kezdve a kutatás több szálon futott. Immár nem csupán a trópusi dzsungelekben, hanem különböző európai könyvtárak hasonlóképpen eldugott poros sarkaiban is kutatták emlékeit. Az őserdővel benőtt maja városokban megtisztított különféle kőfaragványokról, sztélékről, domborművekről vagy éppen feliratokról készített rajzok, gipszöntvények és az első fényképfelvételek ugyanis nem hagytak kétséget afelől, hogy a terepen végrehajtott felfedezésekkel egyidőben az európai könyvtárak mélyéről előkerült ősi amerikai kéziratok egy részét maják készítették. A Förstemann által „felfedezett” Drezdai kódexet még 1739-ben vásárolta elődje egy bécsi magángyűjtőtől, ám csak az említett felfedezéseknek köszönhetően derülhetett ki, hogy mi is az valójában, illetve jutott Förstemann olyan illusztrációk és adatok birtokába, amelyek esélyt kínáltak a kézirat értelmezésére.
Az ősi maja civilizáció felfedezése és a maja írás megismerése a kezdetektől fogva kéz a kézben haladt. Így történt ez már az 1549-ben a Yucatán-félszigetre érkező Diego de Landa esetében is. A ferences barát, aki „az ördög babonaságait és csalásait” tartalmazó maja kódexek tucatjait vetette máglyára a yucatáni Maníban tartott autodafé során, nem csak az akkoriban ismert maja romokról, az azokat ékesítő stukkószobrokról, véletlenül előkerült sírleletekről adott hírt, hanem a maja írásról is. Beszámoló a yucatáni dolgok állásáról című munkájában egy helyi indiántól nyert ismeretek alapján állította össze a maga maja ABC-jét oly módon, hogy az általa elsorolt spanyol hangokhoz rendelte maja informátora által megjelölt írásjegyeket. Így paradox módon éppen annak a Landának az ABC-je lett mintegy négy évszázaddal később a maja írás „Rosetti-köve”, aki 1562 júliusában tűzre vetette a maja írás talán legfontosabb emlékeit. A pusztítást mindössze négy maja kódex élte túl. Az ismeretlen körülmények között Európába került, és az őrzési helyük után drezdainak, madridinak és párizsinak nevezett kódex, valamint az 1965-ben, a hírek szerint egy száraz mexikói barlangból előkerült Grolier-kódex.
Előző, blogindító bejegyzésemből is kitűnhetett, hogy a maja kultúrában mennyire meghatározó szerepet játszott az írás és az időszámítás. Noha számos ősi mezoamerikai civilizációban jelen volt mindkettő – kialakulása jóval a maja civilizáció felvirágzása előtt, legalább az i. e. I. évezred második felében megkezdődött a zapotékok, sőt talán már az olmékok körében –, egyetlen más őshonos amerikai kultúra sem fejlesztette olyan tökélyre, mint a maják. Egyedül ők voltak azok, akik egyfelől olyan teljes értékű írást hoztak létre, amellyel nem csupán helyeket, személyeket, eseményeket tudtak megnevezni – ahogy pl. az aztékok –, hanem történeteket is képesek voltak elmesélni, másfelől olyan időszámítási rendszert alkottak, amelynek segítségével nem csak ciklikusan ismétlődő dátumokat rögzíthettek, hanem egy általuk választott dátumtól, i. e. 3114-től kezdve napnyi pontossággal rögzítették a számukra fontos vélt vagy valós eseményeket. Nem csoda, hogy gyakran az idő megszállottjaiként vagy éppen uraiként aposztrofálták őket (Épp ezzel a címmel nyílt meg nemrégiben a Pennsylvaniai Múzeum kiállítása).
K’ahk Uti’ Witz’ K’awiil copáni uralkodó sírjában talál edény (forrás William Fash: Scribes, Warriors and Kings)
Xultún egyike a guatemalai őserdőben több mint ezer éve elhagyatottan megbúvó maja városoknak. Egy a sok száz közül. Ha nem 2012-t írnánk, nemhogy az internetes lapok címoldalára, de még a jelentősebb ismeretterjesztő folyóiratok hasábjaira sem igen kerülhetne fel. Pedig az elmúlt év során valóban egyedülálló leletre bukkantak a régészek a város egyik, kincskeresők által megbolygatott épületében.
Az épület őserdő által benőtt maradványai a műkincsrablók által vágott alagúttal
A legutóbbi néhány évtized során döntően átalakult az ősi amerikai civilizációk gazdaságáról, társadalmáról, vallásáról alkotott kép. Ebben szerepet játszottak spanyol hódítás után keletkezett, korábban nem ismert írott források is, de sokkal inkább a robbanásszerűen növekedő régészeti kutatások és az azokból előkerülő leletek természettudományos vizsgálatai. A feltárások számos esetben egészen szenzációs gazdagságú és szépségű leleteket hoztak a felszínre, nem egyszer krimibe illően izgalmas körülmények között. E könyv alapötlete éppen ezen alapul. Egy-egy kiemelkedő jelentőségű, ugyanakkor izgalmas felfedezésen keresztül, egyszersmind a legutóbbi kutatási eredmények fényében bemutatni az amerikai kontinens legfontosabb ősi civilizációit. Mindezt oly módon, hogy azokon keresztül nyomon követhető legyen az a több évezredes út, amelyet a zsákmányoló életmódról a termelő gazdálkodásra áttérő kicsiny társadalmak a sokmilliós, jól szervezett, már-már, vagy ténylegesen istennek tekintett uralkodók által vezetett birodalmakig megtettek.
Ennek a folyamatnak átfogó, részletekbe menő bemutatása egy széles, nem szakértő, olvasóközönségnek szánt kötet kereteit szétfeszítené, ezért esett a választásom három-három emblematikus mezoamerikai és középső-andesi civilizációra. Ezek az adott kultúrkör legkorábbi ún. formatív, azaz kialakuló (olmék, Chavín), az azt követő, leginkább klasszikusnak nevezhető (moche, maja), illetve a legutolsó, birodalmi korszakát (azték, inka) képviselik, ugyanakkor egymás kortársaiként arra is lehetőséget nyújtanak, hogy párhuzamot vonjunk a két nagy amerikai kultúrkör, Mezoamerika és a Középső-Andok, illetve azok egy-egy korszaka között. Célom azt volt, hogy az általam legjellemzőbbnek, legizgalmasabbnak gondolt vonások segítségével egyfajta portréját kíséreljem meg felvázolni a választott kultúráknak, ami a műfajból adódóan óhatatlan azzal járt, hogy egyes sajátosságok nagyobb hangsúlyt kaptak, míg mások homályban maradtak. Vállaltam ezt annak reményében, hogy egyfelől érdekes, egy tudományos teljességre törekvő könyvnél olvasmányosabb könyvet adok az olvasók kezébe, másfelől abban bízva, így jobban kiemelhetők azok a sajátosságok, amelyek ezeket a kultúrákat összekötik, illetve elválasztják egymástól és minden más óvilági civilizációtól.
.JPG)
